Ő a gyógyszertárban állva suttog a telefonba, én a
gyerekszoba szőnyegén kuporogva jegyzetelek – anyák interjúkészítés közben.
Többnapi kergetőzés után így jött össze a beszélgetés, megengedtük ezt
egymásnak, és főleg: magunknak. Rácz Zsuzsa Terézanyu-könyvein és nőket
jutalmazó, történeteiket bemutató pályázatain keresztül mozgalommá emelte a női
szolidaritást – idén a dolgozó nőknek adott megnyilatkozási lehetőséget.
– Félszavakkal elég volt mentegetőznünk egymásnak az elmúlt
napokban. Az idei Terézanyu-pályázat kampányvideójában az egyik zsűritag, D.
Tóth Kriszta viszont azt mondja, mi, nők, anyák legfőbb szövetségesei saját
magunk vagyunk. Nem inkább egymáséi?
– A Terézanyu program egyik legfőbb célja, hogy azzá
váljanak a nők egymásnak, mert nincs igazi testvériség – ez a férfidominált
kultúrák egyik jellemzője. Az ilyen típusú társadalmakban, amilyen a miénk, a
férfiakkal érdemes jóban lenni, akár a nők ellenében vagy hátrányára is. Ezt
szoktuk meg, és működni látszik, mondjuk, a munkahelyen, ahol általuk
érvényesülhetünk. Jól jellemzi ezt a genderbeállítódást (társadalmi nemi
szerepek leosztását – a szerk.), hogy nekem, akinek a nevét leginkább a nőkkel,
női témákkal kapcsolatban szokták emlegetni, és nem utasítom vissza a feminista
jelzőt sem, szóval nekem tudta feltenni azt a kérdést tavaly egy rádiós
újságíróhölgy, hogy tisztázhatnánk-e azt a pletykát, miszerint azért jöhetett
létre az általam alapított és a Richter által támogatott Aranyanyu Díj (amely
az oktatásban és egészségügyben hősies munkát végző nőket jutalmazza – a
szerk.), mert a férjem magas beosztásban a Richternél dolgozik, és „tol engem”.
Nagyon nevetnem kellett, mert a férjem szociális munkás. Hát ilyen véleménnyel
vagyunk magunkról, egymásról – ha egy nő sikeres valamiben, biztos egy férfi
„támogatja” – feltételezzük.
Közhellyé vált már Madeleine Albrightnak az a mondata, hogy
„a pokolban külön hely van azoknak a nőknek, akik nem segítik a többieket”, de
érdemes rajta újra és újra elgondolkodni. Ha nem vagyunk egymással megértőek,
olyan, mintha magunkat sem értenénk meg. Ezért nagyon fontos, hogy coaching
(tanácsadó-segítő – a szerk.) módszerekkel hálózatot hozzunk létre, női
köröket, mint amilyen a mi Terézanyu-klubunk például, ahol rácsodálkozhatunk
arra, hogy jobb együtt, egymást támogatva, mint egymás ellenében, hogy ugyanazt
éljük át nap mint nap, és nagy butaság, ha nem fordítjuk az előnyünkre ezt a
sorsközösséget. Hátborzongató és felemelő élményeket adnak a Terézanyu-pályázat
írásai is, most már hatodik éve. Amikor megosztjuk őket egymással, a
közönséggel, akkor érezhetően történik valami, közelebb kerülünk a vágyott
szolidaritáshoz is.
– Az sem segít, ha – akár belegebedve – egymásnak a tökéletességet
sugározzuk. Nem régen különleges fotósorozat hódított a neten, szülés utáni
megereszkedett testek csodálatos beállításokban, büszkén viselten, gyermekek
által szeretgetve. Voltak hozzászólók, akik annyit tudtak megjegyezni, hogy
bibibi, nekem nem nyúlt ki a bőröm.
– Ez hasonló szociálpszichológiai hátterű, alapvető
tévedéseken alapuló jellemzője az ilyen férfiközpontú társadalmaknak. Hogy az a
fontos, hogy én szép legyek, tökéletes testű, függetlenül attól is, hogy
szültem, mert a férfinak így tudok megfelelni, és még jobb is, ha mások viszont
nem „képesek” erre. Szomorú lehet azoknak a nőknek az élete, akiknél ez ilyen
hangsúlyosan jelenik meg. És a legrosszabb, mikor egymás felett mondunk
ítéletet. Idei témánk, a „dolgozó nő” tipikusan olyan terület, ahol a nők
elítélik egymást, ha nem ugyanúgy állnak a kérdéshez: a dolgozó anya az otthon
maradó anyát például, aki pedig szintén keményen dolgozik.
– Csak éppen nem órabérben mérik a teljesítményét…
– Ezt hívják láthatatlan munkának, amelynek világnapján,
április 7-én hirdetjük majd ki az idei Terézanyu-pályázat nyerteseit. Ez az a
kőkemény meló, amit nem ismer el senki, sem családi, sem társadalmi szinten, az
a munkahely, ahol nincs munkaidő és szabadság – mert „csak otthon vannak a
gyerekekkel”… Kíváncsian várjuk a pályaműveket, biztosan sok lesz bennük az
elkeseredés és indulat, de remélem, a tettvágy, az ambíció is.
– Életvezetési tanácsadóként és kisgyermekes édesanyaként
mit tanácsol a többi nőnek, akik szeretnének úgy helytállni, hogy közben nem kapnak
idegösszeroppanást?
– Azt, hogy, bár nehéz ellenállni, ne vegyék fel az örökölt
mártírszerepet! Én is, ahogy a nők többsége, hajlamos vagyok minden feladatot
magamra húzni, de ezzel senki nem jár jól. A férjem, gyerekeim sem, mert kinek
jó egy ordító anya? Ezért fontos, hogy legyen „saját időnk”, ami ha törik, ha
szakad, ha önzőnek is tűnünk miatta, vagy akár magunkat gondoljuk annak,
biztosítva legyen.
Nekem ez a heti két capoeira-edzés, amit már-már egyfajta
szabadságharcnak tekintek, és ha dögfáradt vagyok vagy semmi kedvem, akkor is
elmegyek rá. Pedig én is megkaptam az egyébként feminista férjemtől: Most
tényleg itt hagysz? Igen, ott kell hagyni őket kicsit – a saját érdekükben is.
– Van, aki saját időként éli meg azt is, ha végre
visszamehet dolgozni.
– Ha visszamehet, Magyarországon ugyanis a nők fele nem tud
elhelyezkedni a szülés után, miközben Európában élen járunk a női diplomások
tekintetében, és bizonyított, hogy számtalan előnnyel jár egy kisgyermekes anya
foglalkoztatása: jobb a munkaszervező képességük, pontosabbak, hatékonyabbak,
lojálisabbak.
És ezek az értékes munkaerők kénytelenek belesimulni az
egykeresős családmodellbe, annak minden hátrányával együtt. Számomra
megdöbbentő, hogy 2015-ben értelmiségi családokban, az ismerőseim körében is
milyen kiszolgáltatottá válnak a nők egy ilyen helyzetben, hogy a férfiak
magukhoz ragadják a döntéseket, nem egyeztetnek „keresőképtelen” párjaikkal.
Kutatások bizonyítják, hogy a gyermekvállalás következménye még a liberális
családokban is az előző generációk automatizmusainak beindulása.
– Ön két kislány édesanyjaként talán tanácsot adhat abban,
hogyan lehet szolidaritásra és öntudatosságra nevelni a gyerekeket. El szokta
vinni őket például a Terézanyu Díj átadóira?
– Ahhoz még kicsik – 7 és 2,5 évesek –, hogy élesben
szembesüljenek azzal, mit művel az anyjuk a színpadon, bár az idén a nagy már
jönni fog a Richter Aranyanyu Díj átadójára, mert az jubileumi lesz, ötéves, a
kicsi viszont öt hónaposan „jött”, mert akkor még szoptattam, és hátul a függöny
mögött várt rám… De azt hiszem, ők valóban az anyatejjel szívják magukba azt,
amit a férjem és én tudunk és képviselünk, hogy a férfiak és a nők nem
egyformák, de egyenlőek, és az együttműködésünk minőségén múlik az, hogy milyen
életet élhetünk együtt.
/Forrás: https://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/martirszerep_helyett_sajat_idot_a_noknek/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése