,,Vannak helyek a világban, ahol az emberek agya is akadálymentesítve van." Találkozó a Gyerecsak Egyesület szervezésében Illés Fannival

Illés Fannit a Nyíregyházi Babaklub nevében Horváth-Áncsán Noémi köszöntötte és mutatta be:

Egy kicsit utánanéztem az előéletednek. A weboldaladon is egy gyönyörű hitvallás található, hogy: ,,Soha ne mondd, hogy soha!”. Ezzel is gondolom, hogy bátorítod nem csak a kerekesszékeseket, hanem bennünket is. Nagyon szépen köszönjük, hogy eljöttél! Látjuk azt, hogy milyen sok eredményt értél el nem csak nemzetközi, hanem magyar szinten is. Olvashattam rólad azt, hogy sikeres Európa bajnok bronzérmes paralimpikon úszónő vagy. Bejártad már Londont és Pekinget is az úszás kapcsán. Arról is tudomást szereztem, hogy 2014 tavaszán részt vettél a Miss Colours International Kerekesszékes Szépségversenyen, amin nem hogy sok sikerrel vettél részt, hanem meg is nyerted ezt. Szerénységeddel, alázatoddal próbálod a kerekesszékesek életét segíteni. Nagyon sok sikert szeretnék neked kívánni! Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk!

(A beszélgetés további részében Illés Fanni beszélgető társa Dr. Rácz Éva, aki a Gyerecsak Egyesület tagja, a Nyíregyházi Babaklub tiszteletbeli nagymamája, de ez alkalommal az Élő Újság szerkesztőjeként kérdez.)

Ré:

Köszönöm szépen! Én készültem néhány kérdéssel, mert meggyőződésem, hogy nagyon megéri Illés Fannit jobban megismerni. Az, hogy kívül egy nagyon kellemes ember, az szerintem abszolút látszik, de hogy belül milyen, az azért érdekes számomra, mert azt szoktam meg, hogyha valakinek gondja van a saját fizikumával, vagy bármilyen fogyatékkal él, az rendszerint szokott látszani az adott ember arcán. Az első benyomásom veled kapcsolatban pont ez volt, amikor elkezdtem facebookon és interneten ismerkedni veled, illetve megnéztem egy-két filmet, amit meg lehetett nézni, hogy abszolút nem látszik, hogy te egy „Roki” vagy, ahogyan te magad becézed ezt az állapotot. Ha nem tudnám, akkor csupán a külsőd alapján, nem felételezném, hogy neked gondjaid vannak bármivel is önmagadat illetően, és ezt én nagyon pozitívnak érzem. Szerintem itt van valami titok, amire remélem fény derülhet, itt és most.

A Gyerecsak Egyesület, amint az már számodra is kiderült, elindított egy projektet csupán csak azért, hogy mindenkinek egyenlően legyen esélye eljutni a város egyik pontjából a másikba. Kampányt szerveztünk valami olyanért, ami akár magától értetődően, természetes is kijárna minden embernek egyformán. Itt ül két fiatalember, aki egészségesen beült a kerekesszékbe, és végigkerekezte a belvárost velünk. Bizony tapasztaltabbak lettek! Te önállóan élsz, bekerültél egy budapesti kollégiumba, edzésekre tömegközlekedéssel jársz, ami nem akadálymentes, közlekedsz, mint bárki más a fővárosban. Te hogyan látod, hogyan éled meg ezt?

IF:

Először is gratulálok nektek, mert nem egészen olyan székbe ültetek, mint én, úgyhogy gondolom, hogy nehéz lehetett. Ezekkel a korszerűbb székekkel nyilván könnyebb a közlekedés. Én úgy tudom könnyedén megoldani, vagyis hát nem olyan könnyedén, hiszen egy óra, negyvenöt perc a minimum, amíg én elérek az uszodába, de megvannak a különböző útvonalak. Nem úgy, hogy felpattanok erre a buszra, mert ez megy arra, hanem ki kell találnom, hogy melyik busz akadálymentes, mikor indul az az akadálymentes járat, és a 4-es 6-os vonalán vannak alacsonypadlós villamosok, azokon tudunk mi könnyedén kerekesszékkel közlekedni. Illetve az új négyes metró. Egyébként, de nagyjából ennyi. Vannak olyan buszok, amik teljesen akadálymentesek, de még nem száz százalékos az arányuk. 50-60 %-ra mondanám, kicsit feljebb billent az arány szerencsére.

Ré:

Ez azt jelenti, hogy ritkán mész olyan helyekre, ahova rendszeresen nem, vagy legalábbis egyedül.

Fanni

Egyedül nem szoktam közlekedni. Ha olyan helyre megyünk, ami necces lehet, a párommal szoktam közlekedni.

Ré:

A második kérdésem ahhoz kapcsolódik picikét, amit az elején mondtam. Születtél hiányosságoddal, összenőtt ujjakkal, láb nélküli combcsonkokkal. 100 méteres mellúszásban EB bronzérmet kaptál 2011-ben Berlinben. Eminem zenére bokszolsz, és a biciklizés kivételével minden mozgásra képes vagy. Ha végig nézem az életutadat, akkor mégis egy csomó nagyon-nagyon jó dolog történt veled, és ennek a másik oldalaként azonnal az jut eszembe, hogy hány egészséges ember van, aki töredék okán, amivel te egyáltalán az első naptól kezdve létezel, totál mély depresszióban éli az életét, és esetleg ki se mozdul otthonról, nem csinál semmit. Teljes értékű életet élsz. Az ember hajlamos sikertörténetként, némileg irigykedve nézni az életutadat, pedig a londoni verseny után pár hónappal viszont komoly műtéten estél át, és fél évig csupán egyetlen végtagodat használhattad a napi teendőid során. Honnan meríted az erődet? Ki tanított meg a kihívások kezelésére? Született „harcos vagy”, vagy azzá lettél? Mi a titok? Kitől kapod te az erőt, vagy az indíttatást, hogy ilyen legyél, amilyen vagy?  Hogy csinálod ezt Fanni?

IF:

Az az ember, aki itt ül előttetek, az most nem ilyen lenne, ha nem olyan szülőket kapok a jó Istentől, és nem olyan testvért, mint amilyeneket kaptam, hiszen az ő felfogásuk segített ebben. A mai napig úgy állnak, és mindig is úgy álltak az emberekhez és hozzám, ahogyan kellett. Lehet, hogyha úgy veszem, hogy mondjuk, a nagybátyám családjához születek, akkor ott már nem vagyok biztos benne, hogy én ugyanez az ember lennék. Nekem két olyan erős szülőm van lélekben, hogy náluk nagyszerűbbet nem ismerek. Mindig, mikor megkérdezik, hogy kik a példaképeim, én őket tudom mondani, mert nem tudom, hogy hányan csinálták volna ugyanazt végig, amit ők. Egyetlen egy sírás vagy zokszó, vagy mások piszkálása, vagy bármi nélkül. Soha egy rossz szavuk nem volt, hanem csinálták az életet úgy, ahogy kell. Az más kérdés, hogy közben megismerkedtem Zolival, /Szemenyei Zoltán, Fanni társa/és amit mondasz, a ragyogás az arcomon, az csak amiatt lehet, hogy nőnek érzem magam mellette. Így adódik össze az én személyiségem.

Ré:

Reziben voltál kisgyerek Az hogy működött, hogy óvodában, tehát te egészen pici kortól tudtál az ép emberek közé járni?

IF:

Ez nem volt kérdés, hogy az épek közé járjak. Édesanyámnak mondták azt, hogy Pesten van egy Mexikói úti általános iskola, gimnázium is azt hiszem, ahol mozgássérült gyerekek vannak, akikkel otthon nem tudnak foglalkozni vagy bánni velük. Anyukámnak azonban nem volt kérdés, hogy nem fog odavinni. Mindig úgy tanított engem, hogy mindent egyedül kell megoldani. Most egy ilyen vicces példát tudok mondani. Ha kértem tőle, hogy csinálja meg ezt és ezt az ételt vagy bármit, akkor ő azt mondta, hogy gyere ide és csináljuk meg együtt. Nálunk apa volt az, aki egy kicsit engedékenyebb. Anyukám nem. Ő keményen nevelt engem, ami jó volt. Akkor ugyan nem, legalábbis néha úgy éreztem, hogy nem jó, de nem szoktam azon rimánkodni, hogy nem érem fel a villanykapcsolót, vagy ha valami nincs akadály mentesítve. Megoldom. Körbe megyek, vagy megkérek valakit, hogy segítsen.

Ré:

A kicsi gyerekek részéről sem értek atrocitások?

IF:

Nem. Én kis faluban nevelkedtem Keszthely mellett. Szerencsém volt ebből a szempontból, mindenki ismert mindenkit. Nálam ilyen nem volt, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam.

Ré:

Zalaegerszegen voltál középiskolás, és ma az ELTE-n tanulsz, de már ott voltál a pekingi, londoni paraolimpián, jártál a kínai Nagyfalon, bejártad a fél világot. Hogy működik ez máshol? Figyelted a sorstársaidat, amikor utaztál? Más országok hozzánk képest jobban vagy rosszabbul vannak erre a problémára felkészülve?

IF:

Szerintem a világ sokkal nyitottabb, mint itt Közép-Európában, Magyarországon.

Csehországban, Lengyelországban is vannak gondok, de most jöttem meg Amerikából, ahol három hétig voltam edzőtáborban. Három hétig láb nélkül, kerekesszékben voltam. Ez nem csak arról szól, hogy minden akadálymentesítve van, hanem az emberek agya is akadálymentesítve van. Egyszer nem néztek meg, nem kaptam semmi rosszat. Tökéletes volt ott kint. Szeretném elérni, hogy valami hasonló legyen itthon is, persze nem pont ugyanaz, de hasonló. Ha itthon végig megyek az utcán láb nélkül, hát nem tudom, lehet, hogy meg is állítanának, megböködni, hogy valóban létezem-e. Ez ilyen.

Ré:

Mondjuk ilyen tapasztalatunk nekünk is volt. Ezt a fiúk is mondták, hogy elkapják az emberek a tekintetüket, nem vállalnak semmilyen kapcsolatot a kerekesszékes emberrel. Nem feltétlenül jut eszükbe odalépni, segíteni. Én nem gondolom, hogy ez azért van, mert rosszak lennénk mi egészségesek, viszont elgondolkodtam rajta. Sok olyan ember van, aki megváltozott helyzete miatt ki sem mer mozdulni az utcára. Sokan rosszul viselik az emberek elkapott tekintetét, a közömbösséget. Te a szépségverseny után mondtad azt, hogy „Sokan természetesnek vesznek olyan dolgokat, amik másoknak nem azok. És fogalmuk sincs róla mi is igazából a bátorság. A hasonló helyzetben lévő embereknek nem volt más választásuk, mint bátornak lenni és ahelyett, hogy az emberek sajnálnak minket, vagy elfordítanák a fejüket, tiszteljék bennünk ezt a bátorságot. Gondoljanak bele, ők mit tennének a mi helyzetünkben". A másik oldalon mi erősen idézőjelben „egészségesek” egyszerűen nem tanultuk meg, sehol nem tanították ezt, hogyan kell viselkednünk, hogyan kell viszonyulnunk hozzátok, nem tudunk kezelni helyzeteket, amelyekben beteg, fogyatékkal élő, vagy egyszerűen csak „más” emberekkel találkozunk. Mit tanácsolnál? Mire érdemes figyelni?

IF:

Ez csak itthon van így. Azért, mert ez a mozgásjavító általános iskola is olyan, hogy összegyűjtik a sok szegény Roki (én így becézem a rokkantat) gyereket. Ki fogja őket abba az intézményben látni, mikor az utcára sem engedik ki őket. Nem is vennének fel engem, mint kerekesszékes nőt, mondjuk bármilyen irodába, mert nem vagyunk benne a köztudatban. A paralimpia által sem vagyunk benne. Ez mind a médiának a felelőssége, és természetesen a miénk is, mert nagyon bezárkózott társadalom vagyunk mi kerekesszékesek és fogyatékkal élők.

Ré:

Én azt gondolom, hogy általában az ember sincs erre felkészülve. Azért, mert egy elszigetelt jelenségként tapasztaljuk meg?

IF:

A jelenség ugyanaz, mint ha Pesten meglátnánk egy néger embert. Megnézzük, mert ilyet még nem láttunk. Ez így van a kerekesszékesekkel is. Londonban már nem így van. Ott minden van.

Ré:

Mi az, amit tanácsolnál az egészségeseknek? Hogyan kellene viselkednünk?

IF:

Sehogy. Bátran lehet kérdezni. Zoli szokta mondani, a barátom, hogy ez egy jó kiindulási alap, és tényleg. Nekem olyan kisugárzásom van, legalábbis olyat próbálok a legnehezebb napomon is adni, amikor tömegközlekedek, hogy igenis az emberek merjenek odalépni hozzám. Például a tegnapi napom nagyon rosszul sikerült és mégis odajöttek hozzám hárman. Egy idős néni is odajött hozzám, hogy ,,Ne haragudj, tolhatlak egy kicsit?”. És nekiállt tolni, úgy segített. Vannak ilyen emberek és ez nagyon jó. Szerintem tőlünk is függ. Ha mufurc képpel végigmegyek az utcán, nyilván nem fog senki odajönni hozzám, mert félnek. Alapból egy speciális helyzetben vagyok, és ha még olyan fejet is vágok hozzá…

Ré:

Akkor ez a tanácsod? Hogy merjünk odamenni és kérdezzük meg, hogy tudunk-e segíteni?

IF:

Persze. Ha nem lesz a válasz, akkor legalább te megkérdezted, ő meg megoldja. Ez így van.

Ré:

Itt van melletted egy jóképű, „sármos” fiatalember. Különleges, irigylésre méltó életet élsz e boldog párkapcsolatban. Tanulságként mi osztható meg a ti történetetekből? Zolit is szívesen meghallgatjuk erről! Biztos, hogy van valami nagyon szép, romantikus történet mögöttetek, amiről nem tudunk.

IF:

Az pont nincs.

Ré:

Ha valami megosztható belőle, szerintem arra fogékonyak és kíváncsiak lennénk. Azért is, hogy tanuljunk belőle. Akár te is elmondhatod Zoli a dolognak ezt a részét, mert ez nem egy megszokott párkapcsolat.

SzZ:

Mi igazából első alkalommal a kollégiumban találkoztunk. Fanni keresztfélévben kezdte el az egyetemet, én pedig ott voltam már másfél éve. Úgy történt az eset, hogy az egyik kollégiumi buli során belecsöppent ő a mi kis baráti társaságunkba azáltal, hogy az egyik csajnak, akivel jóban voltunk, ő lett a szobatársa. Mondtuk, hogy jó, bemutatja, ő lejön és segítünk, hogy beilleszkedjen az új közegbe. Kvázi nem tudtam róla semmit.

IF:

De azt tudtad, hogy mozgássérült vagyok.

SzZ:

Valami ilyesmi megvolt. Találkoztunk. Ami először feltűnt, az a kézfogása bemutatkozásnál, sokkal kisebb volt a keze. Elkezdtünk beszélgetni, vagy legalábbis próbáltunk egymással. Az első találkozásnál, mint utólag megbeszéltük, azt hitte, hogy én okoskodó vagyok, én pedig nagyképűnek tartottam őt. Utána belecsöppent a baráti társaságunkba, és kiderült, hogy első közös pont ez a csipkelődős humor. Állandóan piszkáljuk egymást, bármivel.

IF:

Zolit nem zavarta ez. Ott álltam mankóval előtte, őt nem zavarta ez. Sőt… Megkérdezte, hogy mi van, ha elveszem tőled a mankódat, akkor mit csinálsz? Szóval nem zavarta, és ez engem felszabadított.

SzZ:

Soha nem úgy tekintettem rá, mint egy mozgássérültre vagy kerekesszékesre. Ezek is címkék. Mindenkit be akarunk címkézni. Valami alapján valakit kötni kell valamihez. Mint egy embert, úgy kezeltem őt. Így alakult.

IF:

Ez volt a mi romantikus történetünk.

Ré:

Szerintem romantikus. Még akkor is, ha egyszerű szituáció, és először ellenszenvvel is kezdődött a dolog, a nagy szerelmek úgy kezdődnek szerintem, hogy van valami kis civódás már rögtön az elején.

IF:

Szerintem is.

Ré

Hogyan telik el egy napod? Miben más, mint bárki másé?

IF:

Abban más, hogy én élsportoló vagyok és úszom.

Ré:

Reggel edzés van?

IF:

Reggel edzés van, utána visszaérek a kollégiumba. Mivel most nem járok egyetemre, így csak az edzés teszi ki a napjaimat, az edzőtábor, a versenyre való készülés. Nyilván, hogyha bejönne az életembe újra az egyetem, az egy plusz dolog lenne, de én nem azért vagyok különleges vagy bármi ilyesmi, mert lábak nélkül születtem, hanem azért, mert úszom, és jó eredményeket érek el. Ugyanúgy telik, mint más embernek, minden nap mosok fogat, fürdök is, járok boltba is.

Ré:

Szoktál főzni és bevásárolni is?

IF:

Igen. Ruhákat többet vásárolok, mint élelmet, azt Zolira bízom.

Ré:

Ebben is elég tipikus vagy, vagy legalábbis sok nőhöz hasonló.

IF:

Igen.

Ré:

Kitűntél a tehetségeddel, akaratoddal. Nekem úgy tűnik, hogy a rokkantság számodra nem teher, hanem lehetőség. A párod a belső kisugárzásod, mosolyod miatt szeretett beléd. Nekem úgy tűnik, hogy a helyzetedet, állapotodat folyamatosan sikerül úgy pozitívvá fordítani, hogy a végeredménye egy olyan nagyszerű személyiség legyen, mint amilyen te vagy. Erre csak egy boldog ember képes. Boldog ember vagy?

IF:

A humorral. A családom, és az, hogy Zolit megismertem. És ő is ilyen. Nekem előtte, és most is megvan a két szülőm és testvérem. Mi mindig piszkáljuk egymást. Én mindig azzal poénkodok otthon, hogy itt lábatlankodom, vagy láb alatt vagyok, és szó szerint ezek mind igazak, és ők is így fogták fel kezdetek óta. Most mit siránkozzak, mikor poénkodni is lehet rajta? Tesóm azt mondja, hogy milyen jó, hogy nekem nincs lábam, ő is ezt akarja. Nem kell annyit borotválni, nem kell harisnyát felhúzni, nem kell cipőt felvenni. Mindig szokta mondani, hogy Fanni tudod, hogy hogy fel tudja törni a magas sarkú a lábamat? Tehát a tesóm is ilyen.

Ré:

Egyszerűen megtanultad szülői adományként, hogy pozitívan nézd a dolgokat és megoldásokat keressél?

IF:

Igen, bárcsak mindenki ilyen környezetbe tudna születni, mint én.

Ré:

A magyar szakot most felfüggesztetted vagy el is tértél?

IF:

Ott is hagytam. Nem az én világom. Nagyon nem. Nagyon szerettem a magyart a gimnáziumban, biztosan azért, mert jó tanárnőm volt, de ez a magyar szak inkább a nyelvtani részére korlátozódott.

Ré:

Igen, a magyar szakoknak erőssége a nyelvtan…

IF:

Igen, nekem viszont annyira nem. Nekem sokkal inkább a lelki, a mögöttes tartalom a fontos.

Ré:

Szeretnél pszichológia szakra jelentkezni?

IF:

Ha felvesznek, akkor szeretnék. Nekem most újra kell érettségiznem, mert mikor én utoljára érettségiztem, akkor még nem volt kötelező az emelt szintű érettségi, most viszont igen. Ehhez van kötve minden, úgyhogy újra kell érettségiznem.

Ré:

Miért a pszichológia?

IF:

Pont ezért, mert úgy érzem, hogyha van még máshoz tehetségem, akkor az az, hogy meglátom az emberben az embert, és hogy ő milyen ember, milyen sérüléseket hordhat magában, milyen napi örömöket él át. Nyilván a sérült emberek világa az közelebb állna hozzám, vagy a gyerekek, akik hasonló problémával születnek, mint én. Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő, de mindenképpen ezen a területen szeretnék maradni. Mások segítése a célom. Nem példát szeretnék mutatni, mert nem érzem magam példának, egyszerűen csak fordítani kell az agyunkban. Nekem ezért volt szerencsém, hogy épekkel nevelkedtem. Semmiben nem különböztem tőlük, csak fel voltam mentve tesiből. Ennyi.

Ré:

Lehet, hogy te figyelmesebb vagy, mint bárki más?

IF:

Nem tudom. Sokszor vagyok csak úgy, és szeretek tömegközlekedni, mert sokat nézegetem az embereket. Szerintem ezzel fejlődök is. Nyilván nem tanultam soha, mert életemben nem tanultam pszichológiát. Nekem például tudom, hogy a legfontosabb kérdés az életemben az a párkapcsolat kérdés volt. Tudtam jól, hogy a tinédzser korom azzal ment el, hogy nem fogom megtalálni a páromat, mert kinek kellek majd én így? És abban bíztam, hogy valaki majd csak jön és jött. És levakarhatatlan.

Ré:

Gyakran mondod, hogy „rossz napjaimban”. A vállsérülésed miatt bizonyára voltak rossz napjaid. Más okból is előfordul ez?

IF:

Nem, más egészségügyi dolog is van néha. Mindenféle nyavalya megtalált. Például olyan volt, hogy szépségverseny előtt eldöntöttem, hogy indulok. Nagyon szuperül beharangoztam, meg minden. A szépségverseny előtt öt nappal az egész testem piros hólyagos volt, úgy mentem el az elődöntőre, hogy bocsánat, ez most így jött össze, de ettől függetlenül szeretnék indulni. Mikor nem, ha akkor. Mondtam, hogy ez most kicsit kínos, de ez van. Vannak ilyen kis apróságok. Úgy volt, hogy majd sminkkel eltüntetem, de citromsárga lett a fejem. Le kellett mosnom, hogy jó, akkor így megyek.

Ré:

Egyébként meg úgyis az jön át, ami belülről jön, az pedig szép, ami belülről jön.

IF:

Megnevettetek én mindenkit. Mindenki vegye viccre a saját problémáit. Mindenkinek vannak testi, lelki vagy bármilyen fogyatékosságai.

Ré:

Köszönöm a beszélgetést!