2020. február 12., szerda

Helyi hírek Gólyára várva, tizenöt éven át

 Van, aki szégyelli, míg más magába zuhan, vagy éppen eltitkolja barátai, ismerõsei, kollégái elõtt, hogy bármennyire is szeretné, de egyelõre nem tud teherbe esni. Pedig mint ahogy dr. Pap Károly szülész nõgyó­gyász szakorvostól, a Jósa András Oktatókórház Szülészet-Nõgyó­gyászati Osztályának osztályvezetõ fõorvosától megtudom, a probléma nem egyedi, mi több, manapság tíz nõbõl négynél jelentkezik.
„MINDENT KIPRÓBÁLTUNK”
Lívia, akit kérésének megfelelõen a cikkben csak így nevezek, 2001-ben házasodott össze párjával, akivel öt év próbálkozás után döntöttek úgy, hogy orvoshoz fordulnak. A vizsgálatok során derült ki, hogy összeférhetetlenek. Ez azt jelenti, hogy biológia­i­lag „nem illettek össze”, de egy másik párkapcsolatban valószínûleg minden probléma nélkül születhetett volna gyermekük.
– Voltak hormonkezeléseim, majd egy insze­minációm (mesterséges spermafelhelyezés), de egyik sem vezetett eredményre. Eltelt újabb egy év, majd Debrecenben folytatódtak tovább a kezelések, ahol kiderült, nekem pajzsmirigyproblémáim vannak és a férjem sem egészséges. Mindent megtettünk azért, hogy normalizálódjanak az értékeink, újabb hónapok teltek el vitaminkúrákkal, gyógyszerekkel és így kezdhettünk bele a lombikprogramba. Elõtte még persze vérvételek és hormonkezelések vártak rám, volt, hogy egy nap négyszer szúrtam magam. Az elsõ beültetésem nem sikerült, nagyon el voltam keseredve, padlót fogtam, de nem adtuk fel és kértünk újabb idõpontot. Persze így újra kezdtük elölrõl a procedúrát. Három megtermékenyített petesejtet ültettek vissza a méhüregembe, egyet pedig lefagyasztattunk (azoknak a nõknek, akik be szeretnék biztosítani magukat, hogy a jövõben lehessen gyermekük, mert átmenetileg probléma lenne számukra a teherbeesés, reményt ad ez a módszer), mert erre is van már lehetõség. Ennek tárolása az elsõ évben 30 000 forintba került, az ezt követõ években pedig 25 ezerbe. Végül közel tizenöt évnyi várakozás után a második lombikunk már sikeres volt, és ebbõl megszületett a jelenleg két és fél éves kisfiunk. Most 37 éves vagyok, sokat gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a lefagyasztott petesejttel, menjek vissza dolgozni, vagy próbáljuk meg újra és hátha sikerülne teherbe esnem. Jó pár este nem is aludtam emiatt. Végül úgy döntöttünk, belevágunk. Újabb hormonkezelések vártak rám, közben az értékeim is sokat romlottak, de két megtermékenyített petesejtet vissza tudtak ültetni, most pedig már 18 hetes terhes vagyok a második gyermekünkkel, aki kislány lesz.
FEJBEN IS ELDÕL
– A praxisom során azt tapasztalom, hogy az anyukák sok esetben túlságosan is koncentrálnak arra, hogy mindenáron gyerekük legyen, ez pedig rontja a teherbe esés esélyét – kezdte a beszélgetést dr. Pap Károly. – Mára a meddõség kezelése sokat változott. Míg az elmúlt 30 évben a kezelésen, a gyógyításon volt a hangsúly, napjainkban mindemellett már más technikát alkalmazunk, kikerüljük az észlelt hibát, hiszen az orvostudomány fejlõdésével például lehetõség van inszeminációra vagy lombikra is. Egy nõnél 3–6 ilyen inszeminációt is el lehet végezni, így a meddõnek hívott párok 20 százalékánál össze fog jönni a terhesség. De említhetem a lombikprogramot is, ami már nem kuriózum, hiszen Magyarországon közel 3000 gyerek fogan így.
ÖT VETÉLÉS UTÁN SIKERÜLT
– Nem egy olyan pácienssel találkoztam a praxisomban, aki hosszú ideig járt vizsgálatokra, de nem akart sikerülni a terhessége. Az elkeseredettség miatt aztán letett róla, hogy anya lehet, és még a menzesze is megállt. Aztán kiderült, hogy ott van a pocakjában a 10–12 hetes embrió. De olyan betegem is volt, nem is régen, aki túl volt öt vetélésen. A negyedik után pszichésen már nehezen lehetett támogatni, kezdte elveszíteni a türelmét, de a hatodik terhessége már sikerült.
– A gyermekvállalást érdemes megtervezni, több hónappal elõtte készülni rá, vagyis elmenni egy nõgyó­gyászhoz, hogy idõben kiderüljön, minden rendben van-e – tanácsolja a fõorvos.
– Azt tapasztaljuk, hogy az elsõ hónapban a teherbeesési arány 20 százalék. Ezt követõen persze ez a szám az idõ elõrehaladtával folyamatosan nõ, hiszen a vizsgálatoknak köszönhetõen hamar be tudjuk állítani a megfelelõ kezelést. Azt, hogy meddõség, nagyon nehéz kimondani. Régebben úgy fogalmaztunk, hogy akkor beszélhetünk róla, ha 2 év aktív védekezés nélküli nemi élet kapcsán sem jön létre terhesség. Ma már óvatosabbak vagyunk. Azt mondjuk, ha eltelik egy év, és nem fogan meg terhesség, érdemes nem invazív, vagyis nem mûtéttel járó beavatkozó vizsgálatokat elvégezni. Szerencsére, a praxisomban azt tapasztalom, a nõk fele idõben rákészül a terhességre és nem akkor kezdi el kivizsgáltatni magát, amikor már rövid idõn belül teherbe szeretne esni.
TANÁCSOK A NÕGYÓGYÁSZTÓL
– Aki extrém fokban diétázik és hiányosabban táplálkozik, nehezebben tud teherbe esni. Ha valaki túlzottan elhízott, az gátolja a peteérést. Aki nem eszik állati fehérjét, vashiányos lesz és nála ötször nagyobb az esély arra, hogy elmegy a terhessége. Fontos, hogy sokat mozogjunk és érdemes azt is szem elõtt tartani, hogy ne akarjunk késõn családot alapítani, ugyanis erre a legideálisabb idõszak 20 és 30 éves kor között van. 40 éves kor környékén már annyira megfogyatkozik a petesejtek száma, hogy gondot jelenthet az, hogy a teherbeesés létrejöjjön.

KLIMAX HELYETT IKERTERHESSÉG
– Volt olyan páciensem, aki éveken keresztül járt meddõségi központba, de nem tudott teherbe esni, ezért a párjával úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy gyereket. Így is történt, majd eltelt másfél-két év és a hölgy azzal a problémával keresett fel engem, hogy elmaradt a menzesze és biztosan nemsokára klimaxolni fog. Kiderült azonban, hogy koránt sem errõl van szó. Ikerterhességet várt és azóta már három gyermek boldog anyukája – idézte fel dr. Pap Károly fõorvos.
Dr. Pap Károly azt mondja, sajnos a házaspárok gyakran mielõtt problémájukkal orvoshoz fordulnának, inkább az internetrõl, családi, baráti körbõl szereznek információkat és így akár 100 000 forintot meghaladó csodamódszerekhez is folyamodnak, bízva abban, hogy így sikerül majd a teherbeesés, pedig ezek eredményessége megkérdõjelezhetõ.
– Egy korrekt nõgyógyász akkor mondhatja egy nõnek, hogy nem lehet gyereke, ha ki van véve a méhe, vagy nincs petefészke, de igazából abban az esetben sem, hiszen az orvostudomány fejlõdésével ma már sok mindent meg lehet csinálni. Éppen ezért lemondani egy nõnek arról, hogy gyereke lesz, nem javaslom, hiszen azt soha nem fogja megbocsátani magának. Mindent meg kell próbálni, amire lehetõség van. Nyíregyházán is létezik meddõségi rendelés. 10 éve mûködik, nagy forgalmú, és szerencsére jók az eredményeink is.
(Szerző: Bruszel Dóra)
(Felső fotó: illusztráció / Trifonov Éva)

2020. február 3., hétfő

„Neked van a gyermeked mellé segítséged?”



Megérkezett a várva várt gyermek egyik kedves ismerősömékhez, így pár hét múlva mehettünk is látogatóba hozzájuk. Izgatottan vártam a találkozást, hisz sokáig vártak babára, így a megszületése számunkra is nagy öröm volt. A szokásos két puszi és „hogy vagytok” után vártam a már megszokott kismamás elsőkörös kérdéseket, mint az „alszik éjszaka?”, vagy „szopizik még?” Ezúttal viszont egy teljesen váratlan kérdést tett fel a friss anyuka, amit gyermekük érkezése előtt még sosem kérdezett meg tőlem: „Neked van segítséged?”
Megmondom őszintén, ez egy olyan kérdés, amire nem igazán szeretek válaszolni, mert nagyon kell türtőztetnem magam ahhoz, hogy a kérdés kapcsán felmerülő negatív érzéseimnek, a csalódottságomnak hangot ne adjak.
Édesanyaként a legnagyobb csalódást számomra a segítség nyújtása, vagyis inkább annak hiánya okozta.
Az nem ért nagy meglepetésként, hogy egy csecsemőhöz kelni kell éjszaka is, vagy hogy a szoptatással lehetnek nehézségek, de a kisfiam születése előtt sosem gondoltam volna, hogy ennyire magamra, illetve magunkra maradunk majd a gyermekünkkel. Nemhogy segíteni nem jött senki, még látogatni is alig-alig. Pedig olykor egy jó szándékú röpke látogatás is hatalmas segítségnek számít.
Mi Törökbálinton lakunk. Nagyszülői segítségünk egyáltalán nincsen, az én édesanyám meghalt, amikor hétéves voltam, édesapám újraházasodott, de a felesége még nem nyugdíjas, ráadásul Pécsett laknak. A férjem szülei Debrecen mellett élnek, még egyikük sem nyugdíjas. Az ő részükről a kisfiam az ötödik unoka, így örülök, ha egy évben kétszer eljutnak hozzánk. Mindenki tudja, hogy ha valaki egy évben kétszer jön, az már nem segítség, hanem vendég. Annak ellenére, hogy közvetlen családtagjaink messzebb laknak, azért jónéhány rokonunk él ám a közelben, de semmiféle segítséget nem kapunk tőlük. Nincs olyan személyes indoka, mint hogy harag lenne közöttünk, vagy nem lenne olyan mély a rokoni kapcsolatunk. Néhány alkalommal egyébként segítettek, legalábbis a szándék megvolt bennük. De érdekes dolog ez, mert mindenki úgy „segített”, ahogyan ő gondolta, ami pedig egyáltalán nem volt segítség számomra. Soha, senki sem kérdezte meg tőlem, hogy „Neked mi lenne a segítség? Hogyan tudok Neked segíteni?”
A probléma tehát nem mindig a segítség hiánya, hanem sokszor a segítség módja, de szerintem erről minden édesanya tudna mesélni.
A nagyszülői vagy szülői segítés, segítség, ma már teljesen átalakult, mert egészen mások a körülmények, mint régen. Magasabb a nyugdíjkorhatár, és csak kevéssé jellemző a generációk együttélése, illetve egyre gyakoribb a több száz, akár több ezer kilométeres távolság is nagyszülők és unokák közt (habár a távolság ma már könnyebben orvosolható, mint régen, és minden munkahétre jut egy kétnapos hétvége). No meg a gyermekvállalás is sok esetben annyira kitolódott, hogy a nagyszülők túl idősek lehetnek. Ám a még tetterős nyugdíjas nagyszülők esetében sem jellemző, hogy olyan sok és hasznos segítségről számolnának be az anyukák.
A segítés szándéka sok esetben hiányzik. Nagyon sok nagyszülő ma már nem érzi feladatának, hogy segítsen gyermekeinek és unokáinak – tisztelet a kivételnek. Sokan úgy gondolják, hogy ez már nem az ő feladatuk, ők már megtették a maguk részét, felneveltek néhány gyermeket.
Nem egy anyuka mesélte már nekem csalódottan, hogy hiába hívja a szüleit, egyszerűen nem jönnek segíteni. A játszótéren például egyikük azt mesélte, hogy egy nagyon nehéz időszakban megkérte az édesanyját, hogy jöjjön át csak egy pár órára, de erre az anyukája azt felelte: „Nem tudok, mert épp nincs befestve a hajam.” Hát igen, kifogások mindig lesznek.
Úgy gondolom, hogy a mi szüleink, az ő generációjuk jóval több segítséget kapott anno, ezt több édesanyával is megbeszéltük már. Emlékszem arra, hogy nálunk szinte csak a nagymamám főzött, édesanyámnak (vagy édesapámnak) csak ritkán kellett. Persze a körülmények is adottabbak voltak, egy településen belül laktunk, illetve már korán nyugdíjas volt a nagymamám – de ami mégis ezt lehetővé tette, az az ő áldott jó szíve, mérhetetlen segítőkészsége és jószándéka volt. Ő 1921-ben született, megélte és túlélte a II. világháborút. Azt gondolnánk talán, hogy aki ilyen szörnyűségeken ment keresztül, majd önzőbbé válik, és nyugdíjas korára örül a nyugalomnak, a – szó szerinti – békességnek, és joggal mondhatta volna is, hogy ő már pihenni szeretne. Ennek ellenére mindig ott volt nekünk, mindig főzött ránk, és csak úgy csendben megjegyzem: ő ápolta később a haldokló édesanyámat is.
Ma viszont itt élünk, egy teljesen más világban békességben, biztonságban, jólétben, és alig-alig segítünk egymásnak. Az önzetlen, felebaráti segítségnyújtás mára szinte teljesen kiment a divatból. Rettenet közönyössé váltunk egymás iránt, egyszerűen nem érdekel a többi ember, nem törődünk másokkal. Sokan túl kényelmesek vagyunk meglátni és felismerni mások szükségét. Ugyanakkor nagyon sok ember él megkeseredetten a saját kis világában, és nem képes kitekinteni és meglátni, hogy másnak sokkal, de sokkal nehezebb.
Amikor nehéz, sokszor én is hajlamos vagyok a saját önsajnálatomba beleragadni és hibáztatni Istent, amiért nincsen segítségem. Viszont tudom, hogy vannak anyukák, akiknek még nálam is nehezebb dolga van.
Mi, hála Istennek, megengedhettük magunknak, hogy keressünk külső segítséget, és találtunk is egy nagyon kedves, segítőkész pótmamát, aki tényleg úgy segít, ahogy arra nekünk szükségünk van.
Szeretetteljes, rugalmas, szinte igazi családtaggá vált. Nélküle már nem is tudnánk elképzelni a hétköznapjainkat. Illetve van egy csodálatos férjem, az én legnagyobb segítségem, akire mindig, mindenkor számíthatok. Mindenből kiveszi a részét, és ezt nem úgy teszi, mint aki „segít”, hanem mint akinek feladata és kötelessége minden, mint a másik félnek. Sosem tesz semmit szóvá, sőt, ha már nagyon zavarja valamelyik elmaradt házimunka, akkor elvégzi azt ő maga. A nehézségek ellenére még jobban összekovácsolódtunk, és rájöttünk, hogy tulajdonképpen mindent kettőnknek kell megoldanunk. Hozzászoktunk, hogy a hétvége számunkra arról szól, hogy megpróbáljuk utolérni magunkat, együtt takarítunk, főzünk, vásárolunk. Megszoktuk, hogy nincs nagyszülői segítség, és azt is, hogy a nagyszülői látogatások több héttel – akár hónappal – előre leegyeztetett „programok”. Végsősoron pedig megtanultuk, hogy mindenben kizárólag egymásra számíthatunk.
Forrás: kepmas.hu