2015. július 31., péntek

,,Te lettél az én igazi hősöm" - Nyílt levél az egyedülálló anyákhoz

Az egyedülálló anyaság kőkemény út, ám nem sajnálkozni kell az anyák fölött, hanem ráébredni, hogy mit visznek a hátukon. Ők azok, akik napi 24 órában helytállnak, és a gyerekeikért a lehetetlent is megpróbálják minden nap. Ennek a felnőtt nőnek a levele a saját egyedülálló anyukájához igazából minden nőhöz szól, aki férj nélkül neveli a gyermekét.

„Drága Anyu!

Az életünk sokszor átjáróháznak tűnt, amiben néha buldózerként szaladták át az emberek, de egyvalaki mindig szilárd sziklaként állt mellettem. Te voltál az, akire mindig számíthattam, aki a biztos hátteret jelentette nekem. Sokszor igazságtalan voltam veled gyerekkoromban, szemrehányásokat vágtam a fejedhez, amiért mindig csak dolgozol, és azt mondtam, hogy nem is szeretsz, mert nem foglalkozol velem annyit, mint más anyukák a saját gyerekükkel. Most már tudom, hogy nem volt igazam.

Nagyon fiatal voltál, amikor születtem, és nagyon fiatal voltam, amikor elváltatok.

Egy karonülő csecsemővel maradtál magadra, apámat csak ritkán láttuk, új életet kezdett, nem fértem bele az új családjába. A maga módján szeretett engem, de annyira nem ismert, nem tudta, ki vagyok, milyen vagyok, mit szeretek, hogy nem értettünk szót, amikor pár alkalommal elvitt magához. Feladta hamar, már csak ajándékot küldött a szülinapomra, általában olyat, ami vagy nem volt még nekem való, vagy már rég nem játszottam olyan babás játékokkal.

Te nem panaszkodtál, nem perelted be, nem akartál semmit tőle. Nem könyörögtél neki pénzért, egyszerűen csak azt akartad, hogy éljünk mi ketten a lehető legjobban úgy, hogy te a lehető legtöbbet hozod ki a helyzetünkből. Amióta felnőttem, csodállak azért az erőért, ami benned van, hogy minden reggel újra és újra felvetted a harcot kettőnkért a nagy világgal. Nem hagytad magad elmerülni, nem hibáztattál másokat és nem sajnáltad magad. Töretlen optimizmussal törtél előre. Te lettél az én igazi hősöm.

Csodállak azért a rengeteg estéért, amikor bár fáradt voltál, meg tudtad látni az apróságokban is a kis örömöket. Meg tudtad nekem tanítani, hogy minden helyzetben, még a legkilátástalanabban is van valami jó, van valami, aminek lehet örülni. Ha kikapcsolták az áramot, akkor te nem kétségbeestél, hanem gyertyafényes vacsorát rittyentettél az asztalra. Ha eltört a lábam, te elintézted, hogy vidám vakáció váljon abból, hogy szobafogságban vagyunk. Soha, egyetlen pillanatra sem omlottál előttem össze.


Nem tudom, hogy esténként, amikor én már aludtam, milyen volt neked. Magányosnak érezhetted magad, ahogy harmadállásban korrektorként javítottad a könyveket. Nem volt kivel megosztanod a mindennapi gondokat, nem állt melletted senki, amikor beteg lettem, nem támaszkodhattál senkire a nehéz időkben. Akadtak udvarlóid, de nem voltál hajlandó összeköltözni senkivel. Lehet, hogy a válás viselt meg ennyire, lehet, hogy a bizalmad a férfiakban elveszett, amikor apám elköltözött egy másik nőhöz. Mégsem tűntél megkeseredettnek, szerintem csak védtél engem, védted magad, hogy soha többé ne kelljen átélnünk az elhagyás fájdalmát.

Ma már végtelenül büszke vagyok rá, hogy ilyen anyukám van. Régen, még általános iskolában szégyelltem, hogy nekem nincs apukám, sokat csúfoltak, amiért egyedül neveltél. Még a tanárok is ferdén néztek rám néha, hogy én nem tudhatom, milyen az, amikor teljes családban él az ember. Pedig én sokkal többet tudtam. Tudtam, milyen az, amikor egy ember erején felül teljesít a gyereke kedvéért. Az életeddel megtanítottad nekem, hogy tényleg bármire képes vagyok.

Sosem beszéltél a férfiak ellen, nem szidtad őket, és nem voltál vérmes feminista sem, aki azt hirdette volna, hogy férfiak nélkül sokkal jobb élni. Mert bár így volt, és tényleg jól boldogultál férfi nélkül, mégis mindig azt mondtad, hogy reméled, én megtalálom a számomra megfelelő társat, aki mellett örömmel ébredek majd fel minden reggel. Te lettél a legjobb példa nekem arra, hogy nem egy férfitól függ a boldogságom, egy jó párkapcsolat csak egy pluszt ad az életemhez, de nem az életem értelme. Neked köszönhetem, hogy most egy jó házasságban, egyenrangú félként élhetünk a férjemmel, függés nélkül, kiegyensúlyozottan, boldogan nevelve a gyerekeinket.

Talán nem tudtad eddig, hogy milyen nagy hatással volt rám az, hogy egyedülállóként felneveltél és mindent megadtál. Neked talán csak hétköznapok hosszú sora volt az a 25 év, amit együtt töltöttünk, de nekem olyan biztos alapot adtál, amire építkezni lehet. Tudom, hogy nem akarod, hogy megismételjem a hibáidat, úgyhogy inkább elkövetem majd a sajátjaimat, amiből tanulni tudok.


Köszönöm, hogy szerettél, és köszönöm, hogy ilyen erős voltál. Boldog vagyok, hogy te vagy az anyukám.”

/Forrás : http://www.nlcafe.hu/csalad/20150730/nyilt-level-az-egyedulallo-anyukakhoz/?utm_source=newsletter&utm_medium=email&utm_campaign=&utm_content=napcikke/

2015. július 23., csütörtök

Augusztusban megnyitja kapuit a Bátorka Családi Napközi

A munkába visszatérő anyák 2016 januárjától már a gyermekük 6 hónapos korától igénybe vehetik a gyed extrát! Tudunk abban segíteni, hogy Ön bizalommal, megnyugtató módon dönthessen erről!

A 3 év alatti gyerekek új napközbeni elhelyezése Nyíregyházán:



Az Új Nemzedékért Szociális Szövetkezet fenntartásában a
Bátorka Családi Napközi várja a gyermekeket!

akik nálunk a gyermek igényeire reagáló nevelést, gondozást kapnak, ha kell babahordozással is akár. Gondozónőink és tervezett programjaink tanácsadással is segítik a hozzánk beiratkozott családokat, hogy az édesanyák össze tudják egyeztetni a családi életet a munkavállalással.

Jelentkezni lehet 2015. július 20.-tól folyamatosan! (A nyitás várható időpontja: 2015 augusztusában).

Érdeklődni lehet: 

- ujnemzedekszsz@gmail.com, 
- egyesuletgyerecsak@gmail.com, 
- +36 30 6186583
- Személyesen a Báthori utca 22. szám alatt!


Megálmodtuk, megalapítottuk Bátorkát, hogy gyermeke bekerülhessen egy folyamatosan bővülő tágabb családba, ahol figyelünk igényeire. Bátran keresse velünk a kapcsolatot!  

2015. július 14., kedd

Jó hír! Valóban léteznek álompárok! Ez a titkuk:

Mindannyian álomkapcsolatra vágyunk, ám sok esetben nem teszünk mást, mint várjuk hozzá az álompartnert, aki majd valóra váltja álmainkat. Pedig az ilyen kapcsolatot nem adják ingyen. A jó hír, hogy megvalósítható. A rossz hír: csak azoknak, akik hajlandók keményen dolgozni érte.

A kapcsolat kezdetén, a lángoló szenvedélyszerelem eufórikus állapotában biztosak vagyunk abban, hogy álompár vagyunk. Úgy érezzük, megtaláltuk a másik felünket. A megbecsülés, az elfogadás megy magától. Felnőttként csecsemőre hasonlítunk: ahogy a pici az anyjával, mi is azonnali ösztönkielégítés mellett eggyé akarunk válni a szerelmünkkel, lehetőleg azonnal és örökre. Nincs szükségünk a külvilágra. A lángolás időszakában biztosak vagyunk abban, hogy szerelmünk képes kitalálni a gondolatainkat, kiolvasni vágyainkat a szemünkből. Elhisszük, hogy a másikat szeretjük, és a kapcsolatunk bensőséges, pedig ez gyakran egyáltalán nincs így. A szerelemben mindig önmagunkat vetítjük ki, azaz valójában önmagunkba vagyunk szerelmesek.

Legtöbbször saját ideálképünket „akasztjuk” a másikra, amit kicsi korunktól formál a környezetünk, és tudattalanul ezt szeretjük a másikban, miközben ő maga legtöbbször nem is ilyen. Meg vagyunk győződve arról is, hogy ki nem elégített vágyaink beteljesítését várhatjuk a másiktól. Ha nem szerettek bennünket eléggé, akkor ő apaként, anyaként ezt pótolhatja. A szerelmünktől kapott sok pozitív megerősítéstől magabiztosak vagyunk, és valóban jobbá válunk, mint amilyenek vagyunk. Mindezek tetejébe úgy érezzük, ez a boldog állapot örökké tart.

E „párkapcsolati szimbiózis” megszűnése viszont elkerülhetetlen, illúzióink szertefoszlanak. Sokan próbálták feltárni a titkot: meddig is tart a szenvedélyes szerelem, az álompárérzet. Az eredmény lehangoló: maximum 2-4 évig, de gyakran sokkal rövidebb ideig, és sajnos nem automatikusan jutunk a mélyebb társszerelembe, a teljes elköteleződés, a mély intimitásból fakadó szenvedély állapotába. Így egyszer csak keserűen látjuk, hogy nem vagyunk álompár, társunk megváltozott, és magunknak kell megfogalmaznunk, mire vágyunk és mire nem. Csalódottságunkban gyakran leértékeljük egymást, a másikat okoljuk a kudarcért, és ahogy halványul társunk nagyszerűsége, úgy foszlik szét a teljesség képzete, az álompárminőség realitása is. S eközben társunkat olyanná akarjuk formálni, amilyennek a kezdet kezdetén láttuk, látni akartuk. Ettől még több a konfliktus, elindul a küzdelem, kinek az elvárása, értékrendje, akarata érvényesüljön. S itt kezdődik a munka, hogy valódi álompárrá váljunk.

Hasonló a hasonlóval?

Ha a párok tagjainak hasonló az érdeklődésük és az értékeik, gyakrabban erősítik meg kapcsolatukat és egymást, így még jó darabig álompárnak érezhetik magukat. A közös érdeklődés mentén a partnerek örömmel vesznek részt számukra értékes, élvezetes programokon: együtt járnak koncertekre, fotóznak, néznek filmeket, sportolnak. A hasonlóságok megkönnyítik a közös döntéseket is, mert hasonlóak az elképzelések és az érvek. A természetkedvelő pároknak eszükbe sem jut lakást keresni a belvárosban. A takarékos párok a kockázatos befektetések helyett egyetértésben spórolnak. Egyszerűbb tehát az élet, ha magunkhoz hasonló párt választunk, de kevésbé fejleszti a személyiségünket, s gyorsan unalmassá válhat.

A baj akkor kezdődik, ha nagyon különbözünk, és társunk mássága miatt rendszeresen kíméletlenül leértékeljük egymást. A leggyakoribb különbözőségek az 1999-ben elhunyt Neil S. Jacobson amerikai klinikus-kutató szerint: közelség–távolság, kontroll és felelősség, vágás–visszavágás, átlagos–különleges, művész–tudós kapcsolatokban van.

A közelség–távolság különbözőségében az egyik fél közelségkereső, míg a másik távolságtartó. Például a közelségkereső nő szeretné, ha párja sokat lenne otthon, sokat segítene neki a háztartásban, sokat beszélgetnének, randiznának. A távolságtartó férfi viszont többet szeretne egyedül lenni, nyugodtan dolgozni, vadászni, számítógépezni. Ilyenkor a nő úgy érzi, párja már nem szereti, a férfi pedig szenved a nő állandó közeledésétől és elégedetlenségétől, így állandóan veszekednek.

A kontroll és felelősség esetében a felek közti vitát az okozza, hogy ki a felelős az élet egyes területeinek kontrollálásáért. A tradicionális családban a nő felel a háztartásért, a férfi a pénzkereső, ezzel szemben az egyenrangú kapcsolatokban nincsenek automatikus szerepek. A feladatmegosztás hiánya napi vitákhoz, konfliktusokhoz vezethet: ki takarítson, ki vigye a gyerekeket, kinek a munkája fontosabb.

Nem árt néha felidézni pozitív emlékeinket kapcsolatunk hajnaláról


A vágás–visszavágás alkalmával mindkét fél úgy érzi, a másik nem szereti, nem értékeli őt. „Nem szeretsz engem”– mondja az egyik. „De igen! Te nem szeretsz engem!” – vág vissza a másik. Ilyenkor egyik sem látja be, hogy a szeretetet sokféleképpen lehet kifejezni, más-más szeretetnyelvet használva: az egyik szívességeket tesz, a másik simogat, s mindkettő a szeretet megnyilvánulása.

Az átlagos–különös kapcsolatban a másság iránti vonzódás, majd kiábrándulás van leginkább jelen. Sok konvencionálisan élő ember vonzódik a kockázatkedvelőkhöz, vagy az ellentéte is gyakori: a kockázatosan élőnek kezdetben vonzó lehet a nyugalmas, konformista ember. A csalódás viszont mindkét esetben előre megjósolható. A szigorú szabályok szerint nevelt nő őrülten szerelmes lesz a vele teljesen ellentétes, bohókás fiúba, mert saját elfojtott vágyainak beteljesülését látja meg benne. Évek múlva azonban éppen ez a lazaság zavarja, otthonukban örök veszekedés tárgya lesz a rend, a férfi „normasértő” viselkedése.

A művész–tudós kapcsolatban az egyik az élet élvezetét, a játékosságot, a másik a teljesítményeket, a feladatokat tartja fontosnak. A művész az életükből a romantikát, a tudós a rendet, a rendszerességet hiányolja. Nyaraláskor a művész pihenni akar, élvezni a napot, miközben a tudós állandóan programokat szervez, amin persze mindig összevesznek.

Ezek a különbözőségek azonban nem feltétlenül váltanak ki kapcsolati krízist, ha kialakul és megmarad egymás kölcsönös elismerése és megbecsülése. Ehhez nem árt néha elővenni a választásunk idején hordott szemüvegünket, vagy felidézni pozitív emlékeinket kapcsolatunk hajnaláról.


Kölcsönös törekvés

Vannak párok, akik jól tudják kezelni a különbözőségüket, mert nem zavaró tényezőnek, hanem segítő jelenségnek tekintik őket. A laza sokat változhat, összeszedettebbé válhat a kényszeres „rendmániás” mellett, a kényszeres meg tanulhat lazítani a párjától. A gyermekek szerencséje is, ha életükben egyszerre élvezhetik a kreatív játékosságot és a biztonságot adó szabályokat. Az eltérő vélemények felpezsdíthetik a beszélgetést, a felek többet tanulhatnak egymástól. A szerepbeli különbségek megkönnyíthetik a munkamegosztást is, minimalizálják a versengést. Ha a férfi a család cukrásza, párja megerősítheti őt, ha nem verseng vele. Ugyanígy, ha a nő a pénzügyminiszter, a férfi elismerheti a fontosságát, és a nő dönthet arról, mennyi pénzt költhetnek a havi kiadásokra, beruházásokra. A különbségek tehát kiegészülést is jelenthetnek életünkben, lehetővé téve, hogy egymás eltérő képességeire támaszkodva hatékonyabb, teljesebb életet éljünk.

Sajnos gyakoribbak azok a párok, akik a különbözőséget összeférhetetlenségnek élik meg, ráéreznek egymás fájó pontjaira, s a veszekedéseik alkalmával, dühükben is azt támadják. Akkor fejlődhetünk, ha megváltoztatjuk a különbségek felfogásmódját: inkább azok pozitív részét értékeljük. Így a kezdetben kiirtandónak tartott különbségek a szeretet és intimitás forrásai lehetnek, és lehetővé tehetik, hogy egymás eltérő képességeire támaszkodva gazdagabb, teljesebb életet éljünk.

Ha a boldogság titkát keressük, tudnunk kell, hogy a lényeg nem az, hasonlók vagy különbözőek vagyunk-e, hanem hogy mennyire kölcsönös a törekvésünk egymás megbecsülésére és elismerésére. Mind a hasonlóságok, mind a különbözőségek lehetnek a tartós és harmonikus együttélés alapjai, mert mindkettő lehet a kölcsönös megbecsülés forrása, ha mindennap éreztetjük a társunkkal elismerésünket, hogy fontos nekünk, amit tesz.

Így levetkőzzük félelmeinket és bizonytalanságunkat, mélyen megnyílunk, s a társunk is ugyanígy van ezzel. Az ilyen kapcsolat kialakulásához sok közös élmény – pozitív és negatív egyaránt –, valamint hosszabb ön- és társismereti munka kell. Amikor eljutunk a mélyebb kötődéshez, amikor már nem a szerelembe és idealizált képzeteinkbe vagyunk szerelmesek, hanem igaz társba, akit mélyen ismerünk, elfogadunk és megbecsülünk erősségeivel és gyengeségeivel együtt. Amikor már felismerjük, hogy a párkapcsolat biztos háttér, és nem egyéniségünket gúzsba kötő érdekközösség. Amikor mi magunk válunk álomtárssá, és nem azt keressük. Amikor társunkat nem a saját boldogulásunk eszközének tekintjük, hanem kölcsönös, új fejlődési lehetőségeket rejtő életközösségünk részének, akkor menetelünk a valódi álompárrá válás útján.

L. Stipkovits Erika cikke a HVG Extra Pszichológia 2015/1. számában jelent meg. Hasonló témájú írásokat aktuális számunkban is olvashat, mely május 22-én jelent meg, ezúttal az apaság témájával foglalkozunk. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!


/Forrás: http://hvg.hu/brandchannel/extrapszichologia_20150709_Valoban_leteznek_alom/

Anya csak egy van - és a gyerek bekötött szemmel is megtalálja!





Ahogy írtunk róla nemrég, megtörtént, megszerveztük és le is forgattuk az első "Anya csak egy van" videót magyar anyukákkal, hihetetlen megható hangulatban. A kisgyerekek szeme be volt kötve és így kellett 5-6 anyuka közül a sajátjukat megtalálniuk érintés, szaglás és persze a hatodik érzék segítségével. Sikerült is nekik! ;) Legközelebb Neked is itt a helyed!


Most már megmondhatom őszintén, így pár mókusszem között, hogy hatalmas - mint kiderült, indokolatlan - félelmeim voltak a forgatással kapcsolatban. Mi lesz, ha nem találják meg a gyerkőcök az anyukájukat? Mi lesz, ha megfutamodnak és mégsem merik bevállalni? Mi lesz ha...?! Felesleges volt aggódnom...

Ha jó ötletnek tartod hazai pályán is kipróbálni külföldi jó ötleteket és szereted a szívhez szóló történeteket, tarts mókussal!  


Adott ugye egy magas színvonalú, nemzetközi anyag, a Pandora kampányfilmje, aminek a forgatásának körülményeiről semmilyen információnk nincs, így csak találgatni tudunk, illetve bízni benne, hogy ha ők megcsinálták, mi is meg tudjuk! És valóban!!! A Kipróbáljuk? Kipróbáljuk! csapatának szervezésében egy csodás napban lehetett nekem is részem és a végeredmény önmagáért beszél.

Nézd meg, pityeregj egy kicsit, jelentkezz a következő forgatásra és oszd meg a többi kismama barátnőddel is, hogy legközelebb is minél többen legyünk! ;) Zsepikkel elő!



Mutatok még egy-két fotót is a forgatásról, hogy még jobban ott érezhesd magad és kedvet kapj a következő alkalomra! ;)

A gyerkőcök trükkösek ám, úgyhogy az anyukáknak is fel kellett venni velük a versenyt, így volt hajigazgatás, copffelkötés, hajleeresztés és még pólócseres is! :D Nem tudtuk őket átejteni.



Iszonyú cuki ötlet volt a szervezőktől, hogy többféle kendő is volt, amik közül a kicsik választhattak, így mindenki megtalálta a saját kedvencét, sőt, volt, akinek saját kendője volt kérem szépen! :))) Volt kislány, aki azonnal a rózsaszínhez nyúlt, de volt olyan kisfiú, aki tudatosan a ruhájához illeszkedő színt választott.



Emlékezetes élmény volt látni, ahogy a csöppségek először bátortalanul elindultak és épp hogy megfogdosták az első pár anyukát... és nyilván érezték a hatalmas szeretetet, amit minden édesanya közvetített az érintésekkel nem csak a saját kismókusa felé, így hamar feloldódtak és már bátrabban jöttek az arcsimogatások, hajbatúrások és volt bizony sok-sok cicifogdosás is... na persze nem direkt! :D

Minden elismerésem az operatőr srácoknak is, hiszen igen jól viselték az egész napi gyerekzsivajt, mindezt mosolyogva, profi munkát végezve.



A forgatás alatt persze az éppen édesanyját kereső kismókuson kívüli piciket el kellett foglalni, úgyhogy volt közös játék cukrosdobozokkal (a Bach-virágeszenciáknak köszönhetően), lufidobálózás (abban kaptak ajcsit tőlünk ;)) és persze rohangálás, sikongatás és fékeveszett nevetgélés.



Nem lenne szép dolog kivételezni, de csak nektek elárulom, hogy persze, hogy volt kedvencem a kiscsajok és kissrácok között is. :D Voltak köztük igazi rosszcsontok és kisangyalkák is.


Kérdeztem az édesanyákat és a kicsiket is, hogy "Hogy éreztétek magatokat?", "Féltetek-e?", "Mit mondanál el?", de elég nehéz volt kommunikálni abban a felhőtlenül harmonikus "elvagyunk" közegben. Nehéz így átadni, de tényleg csak úgy zajlottak az események, minden zökkenő nélkül és mintha az egész csak tíz perc lett volna...


Voltak, akik repetát kértek és volt egy édes mókuskissrác, aki a "jöhetsz még egy körre" felvetésre közölte: "Nem akarok már több más anyukát fogdosni." Megzabáltam! :D

/Forrás: http://sporolok.blog.hu/2015/05/18/anya_csak_egy_van_video/

2015. július 10., péntek

A hiányzó apák országa

Néha az az ember benyomása pszichológusként, hogy a hiányzó apák országában élünk. Persze, a hétköznapi életből vett mintában jobb a helyzet, mint a pszichológiai segítségért fordulók közt. Az, hogy a pszichológusnál milyen sokan számolnak be az apa (érzelmi értelemben vett, vagy tényleges) hiányáról, mutatja, mennyire fontos a jó apa-gyerek kapcsolat a lelki egészséghez.

Bármilyen csodálatos is az anya, nem tud egyszerre anyja és apja is lenni a gyermeknek. Egy szülő nem tud kettő lenni, mert a gyerek számára nem csak a kétszemélyes kapcsolat fontos (azaz, hogy neki milyen a viszonya apával, anyával), hanem az is, amit a szülők között lát. A szülők közötti összhang is hozzájárul ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, és az a képe alakuljon ki, hogy kapcsolatban lenni jó, érdemes.

Másrészt, a fiú számára az apa az, aki igazán hitelesen befogadhatja őt a férfiak közé. A lány számára pedig az első élmény arról, vajon megbízható, érzelmileg megközelíthető-e egy férfi, és ő, mint lány, illetve leendő nő, szerethető-e, fontos-e. Tehát az anya és az apa is kell a gyerek önértékelésének alakulásához, legyen fiú vagy lány, de más aspektusból erősítik meg, mást tükröznek belőle vissza.

Nem mindegy, miért hiányzik az apa, és mit is jelent ez pontosan. Lehet, hogy fizikailag jelen van, érzelmileg viszont nem elérhető. Nincsenek közös, jó élményei vele a gyereknek, nem lehet hozzá fordulni, nem érződik a jelenléte. A másik eset, mikor az apa halott vagy elhagyta a családot.

Önmagában a válás nem jelenti, hogy hiányozna az apa, hiszen, ha kiszámíthatóan, biztonságosan elérhető a gyerek számára, akkor apaként megmarad. Megint más a helyzet, ha egy vagy két nő szabad elhatározásából vállal egyedül, illetve párban gyereket. Ilyenkor, bár nincs tényleges kapcsolat a biológiai apával, mégis lehet a gyermek fejében valamiféle pozitív kép róla, mint a férfiről, aki segített a szüleinek, hogy családdá válhassanak, és hogy ő megszülethessen.

Nehéz eldönteni, lelkileg melyik helyzetet nehezebb feldolgozni: ha meghalt az apa, vagy ha él, de nem elérhető. Az utóbbi a zaklatottabb, lezáratlanabb szituáció, hiszen egy élő apát nem lehet elgyászolni. Az anya szerepe ilyenkor különösen nagy, hogyan kommunikál a gyerekkel az apáról, aki vagy egyáltalán nincs jelen, vagy olykor felbukkan, de nem lehet benne bízni, hogy tartósan részt vesz a gyerek életében.



A legfontosabb, hogy lehessen beszélni az apáról, tehát ne legyen tabu. Hozhatja úgy az élet, hogy ez komoly feladat elé állítja az anyát. Nemcsak a gyereknek fáj a hiány, hanem neki is, legjobb lenne eltemetni a történetet. Márpedig apa van. Paradox módon még akkor is, ha halott.

Valamilyen képe akkor is kialakul a gyereknek arról, miféle ember lehet vagy lehetett az ő apja, ha sosem találkoztak. Elsősorban az anya valós érzelmi viszonyulása, metakommunikatív megnyilvánulásai töltik ki ezt rublikát a gyerekben. Ha az anya haragszik rá, amiért nem vesz részt a gyermek életében, a közös életükben, akkor nem érdemes ezt elhallgatni, mert így a gyerek csak a feszültséget érzi, de nem tud mit kezdeni vele. Szeretne a lelkében egy apát, akinek érthető a története. Erre azért van szükség, mert az ősünk bizonyos értelemben mi magunk vagyunk, gyermekként mindenképp igaz ez (a leválás majd azt jelenti, hogy nem kell, hogy ez a kötelék korlátozzon, megkötözzön minket, hogy ettől függjön, hogyan nézünk magunkra).

Tehát, ha apa rossz, szégyellnivaló, gyűlölnivaló, akkor nehéz a gyereknek saját magával jó viszonyt kialakítania. Hiszen hordozza a vállán ezt a vállalhatatlan apát, aki neki is része.

Másfelől azért is lényeges, hogy érthető legyen az elhagyó apa története is, hogy az az ő története legyen, azaz ne azt érezze a gyerek, hogy belőle hiányzik valami, ami miatt nem érdemes a szeretetre, törődésre. Nem akkor fogja a gyerek elhinni, hogy belőle nem hiányzik semmi, ha az anya ördögi rossznak festi le az apát abban a hiszemben, ha a csemete látja, milyen semmirekellő, tudni fogja, hogy minden rosszért ő a felelős. Akkor lehet helyretenni a kapcsolatot (a kapcsolat hiányát), ha hiteles, hihető, azaz kellően árnyalt az apa története.

Azt is el kell fogadnia az anyának, hogy másvalaki tökéletesen nem fogja apát pótolni. Lehet, hogy jön egy új párkapcsolat, és az a férfi sokat ad a gyereknek, és ez nagyszerű. Az is jó, ha van a családban másik férfi, egy nagypapa vagy nagybácsi, akivel jó a kapcsolat, és sok mindent megadhat a gyereknek, amit egy apától szoktunk várni. De ettől még nem fog eltűnni az igény arra, hogy legyen egy megnyugtató narratíva azzal kapcsolatban, mi van apával.

Ezek nem csereberélgethető szerepek, ezért irreális elvárás anyától, hogy tekintse végre a gyerek az új partnert apának, és ne kérdezgessen a vér szerintiről, hiszen mit számít így, hogy kapott egy sokkal jobbat. Igenis számít, akkor is, ha sosem találkoztak, és másik kontinensen él, vagy nem is lehet tudni, él-e, és ha igen, hol.

Akkor is van egy titokzatos, láthatatlan kapocs a gyerek lelkében, akkor is, ha ez a kapcsolat a realitásban nem létezik. Ne akarja a másik szülő elszakítani ezt a köteléket, mert akkor megoldhatatlan konfliktus elé állítja a gyereket, aki úgyis érez valami nehezen megfogalmazható lojalitást az apja iránt, bármilyen ember is legyen az illető, pusztán azért, mert az apja. Másfelől teljesíthetetlen elvárással találja magát szembe: hogy ez ne legyen neki fontos.

Az anyának is joga van minden sérelméhez, haragjához, elég, ha elfogadja, hogy a gyereknek eközben megvan a saját, személyes benső viszonya apjával, még ha sosem látta, akkor is. Fontos, hogy ezt tiszteletben tartsa, és amellett, hogy őszintén beszélhet érzéseiről, ne várja, hogy a gyerek is ugyanúgy élje meg a kapcsolatot. Legyen szabad mást érezni, és legyen szabad kimondani az érzéseket!

Cziglán Karolina

pszichológus

/Forrás: http://divany.hu/poronty/2015/06/07/a_hianyzo_apak_orszaga//

2015. július 7., kedd

Vekerdy Tamás: Nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek nem lehet megmondani az igazat


Mit tanulhatunk a gyerekektől? Tette fel a kérdést Galambos Ádám evangélikus teológus Vekerdy Tamás pszichológusnak és Deák László evangélikus lelkésznek a PIM-ben tartott beszélgetésen. Itt írtunk arról, hogy milyen könyvet érdemes venni a gyereknek, és mutattunk egy videót, hogy miként látják a gyerekek a részeg szüleiket.

Vekerdy először két idegen szóval válaszolt, spontaneitást és kongruenciát említett. Az első azt jelenti, hogy az ember a benne megnyilvánuló érzelmeket, gondolatokat fejezi ki, nem leplezi azokat, ami a szívén, az a száján. A második fogalmat úgy magyarázta, hogy nem játssza meg magát, önmagával azonos, és nem kell hazudnia. Vekerdy idézett egy beszélgetést, miszerint nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek hazudnak, akinek nem lehet megmondani az igazat.

A gyerek őszinte, spontán, azonos önmagával és ez legnagyobb értéke gyermeki mivoltának, ami visszafojtható, de akkor megváltozik, megromlik. Eljutunk a nevelés alapvető kérdéséhez, hogy melyiket fogadjuk el: „legyél, aki vagy”, és ehhez segítek, megteremtem a környezetet és megismerlek. Nem ugyanaz mint a „csinálj amit akarsz”. Vagy ott van a másik út, a képmutatásra nevelésé, „legyél akivé én akarlak tenni”, de ez az örök harcok útja. Ahány gyerek, annyiféle érdem, intelligenciából nyolcféle létezik, de az iskola csak az értelmi intelligenciát kéri számon. Az iskolában megfelelés nem lesz azonos az életben való megfeleléssel, Churchill rossz tanuló volt, Petőfi megbukott, Stephen Hawking későn tanult írni, olvasni.

Deák László elmondta, hogy a gyerekek megtanítanak arra, hogyan lehetséges a felnőttek által teremtett dzsungelben élni. Megtanulhatjuk tőlük a természetességet, és a megbocsátó szeretetet, bizalom van bennük. Felmerült az ősbizalom kérdése, amivel a gyerek együtt születik, a szülei felé eredendően meglévő bizalmat értjük ezalatt. Vekerdy elmondta, hogy a legnagyobb trauma, ha a gyermekben megrendül ez a bizalom.

Kamaszkorban mindent fekete-fehérben lát a gyerek, de ha nem veszett el az ősbizalma a szülei iránt, akkor húsz-huszonegy éves korára a szülő visszakapja a gyermekét, mint kiegyensúlyozott, fiatal felnőttet, nem fog elsodródni.

AZ ISKOLA ÉS AZ UNALOM

Az iskolára terelődött a szó, Vekerdy kijelentette, hogy a modern iskola nem tanít, mert ott a tanulás a fontos.

A finn iskolában létezik ugyan alaptanterv, de van mellette egy miniszteri levél, amelyben kijelentik, hogy a pedagógus alkalmazza a megfelelő helyzetben, de ne tartsa be szigorúan. A beszélgetés a lényeg, a tananyagot nem befejezni kell, hiszen a gimnáziumi anyag 9%-ára emlékeznek a 20-30 év közöttiek úgy, hogy alkalmazni is tudják. A lényeg az elmélyedés a jelenségben, az élmény és az öröm amely hozzá társul, ami jóval az iskola vége után is fenntartja az érdeklődő nyitottságot. Élmény, érzelmi megragadottság nélkül nincs hatékony tanulás. Magyarországon nem pedagógus adta ki az első élményalapú tanulásra építő tankönyvet, hanem a Szegedi Rendőr-főkapitányság, mert a külföldi referens bemutatta a statisztikákat, hogy ott ahol élményalapú pedagógia van érvényben, csökken a fiatalkorú bűnözés és a visszaesők száma.

Mérei Ferencet idézte, amikor az mondta, hogy ahol untatnak, onnan menekülj.

Az ember nem unalmas, a tananyag sem, nem kell untatni a gyerekeket.

TANÍTANI, ELFOGADÁSSAL

A vallási oktatásról is szó esett, Deák László megosztotta tapasztalatát, amelyet egy 900 fős evangélikus óvoda és iskolában szerzett, ahol látványosan megmutatkozott, hogy miként viselkednek a gyerekek, ha a vallási nevelés nem kényszer, hanem szeretetteljes lehetőség.

Óriási feszültség ma, hogy úgy próbálják az egyházi iskolák a gyerekeket megszólítani, hogy folyton szabályoknak kell megfelelni. Amikor a gyerekek megkapják a szabad döntés lehetőségét, és látják, hogy komolyan veszik őket, a vívódásukat, kételyüket, és így is elfogadják és szeretik őket, akkor képesek megnyílni.

Vekerdy hozzátette, hogy aki nem ment át a kételyen, az soha nem fogja kiküzdeni saját, egyéni hitét.


/Forrás: http://librarius.hu/2015/02/02/vekerdy-tamas-nem-az-a-gazember-aki-hazudik-hanem-akinek-nem-lehet-megmondani-az-igazat//