Sokan úgy gondolják, hogy a válaszkész gondoskodás
segítségével a gyerekek olyan csodálatosak, empatikusak és megértőek lesznek,
hogy a szokásos gyerekkori konfliktusoknak – hiszti, dac, én akarom stb. –
hírét sem fogják hallani. Van egy rossz hírem…
A gyerekek különböző
temperamentumúak. Ráadásul van, aki első
gyerek, van, aki második, és van, aki harmadik (stb..). Van, aki nehezen
született, más gond nélkül. Van, aki kiegyensúlyozott családba érkezik, van,
aki nem. Vannak szülők, akik épp ilyen gyerekről álmodtak, vannak, akik épp nem
ilyenről. Vannak lobbanékony és vannak békés természetű szülők. Van, ahol az
egyik szülő nincs is… Természetesen sokat számít, hogy a picinek mennyire
figyeltek a szükségleteire baba korában, de nem ez az egyetlen tényező, amely
meghatározza a gyerek lelkiállapotát. Ráadásul a személyiségfejlődés része,
hogy kitapasztalja a saját határait, és összeütközésbe kerüljön az akarata a
lehetőségeivel. Mi ebből a tanulság? Hogy egyszerűen nincs gyerekkor szülő-gyerek
konfliktus nélkül. Vagyis mi a lényeg? Az, hogy hogyan kezeljük.
Használd a kezed!
Amikor valaki síró gyereket rázogat a babakocsiban, miközben
próbálja túlkiabálva csitítgatni, amikor egymást tépő tesókra a távolból szól a
szülő, hogy hagyják már abba, amikor anya győzködi a középsőst az oviban, hogy
ne szaladgáljon, vegye már föl a cipőjét – akkor úgy, de úgy drukkolok, hogy
fogja már meg azt a gyereket, és tegye egyértelművé a helyzetet. A gyereknek
elég sokáig szüksége van arra, hogy ne csak szóban, hanem tettekkel is
megerősítsük a jelenlétünket. Amikor vígasztalunk, amikor szeretgetünk, amikor
határokat szabunk. Az ölelés, a ringatás, és a határozott fizikai korlátozás,
az erős jelenlét fontos a gyereknek. Nagyóvodás koráig biztos, de sokszor később
is. (Az ölelésre való igény például soha nem szűnik meg, legföljebb elrejtjük.)
Nagyon sok szülő a végsőkig kitart abban, hogy szóban, esetleg kiabálás útján
térítse gyermekét „jobb belátásra”, aminek eredménye általában az, hogy mind a
ketten elképesztően idegesek lesznek. A
gyerek nem érzi a határt, akármennyire is kiabál a szülő. A szülő nem
érti, miért nem hallgat rá a gyerek, hiszen már jól beszél, annál jobban ért,
és „SZÁSSZOR MEGMONDTAM neki, hogy ezt ne csinálja”!
Erőszak? Csak azt ne!
Sok szülő, amikor azt javaslom, fogja meg határozottan a
gyerekét, és kormányozza el a tett színhelyéről, vagy fogja meg, és adja rá a
cipőt rimánkodás helyett, meglepődve néz rám: de én nem akarok erőszakos lenni!
A válaszom persze az, hogy én nem azt tanácsolom, hogy verje meg, hogy bántsa,
hogy fájdalmat okozzon neki. Csak azt, hogy menjen oda, legyen jelen, fogja
meg, és tegye egyértelművé, mit akar. Vajon ennél nem erőszakosabb, ha kiabál
vele? Vagy az nem inkább romboló, hogy vég nélkül rimánkodik neki? Vagy nem
sokkal szorongást keltőbb, ha számonkérően, érthetetlenül és részletekbe menően
magyaráz? Bármilyen okos egy kisgyerek és bármilyen jól ért és jól beszél, ha
nem reagál elsőre a „távirányításra”, akkor fölösleges tovább feszíteni a húrt.
Gyerekünk egyszerűen nincs olyan állapotban, hogy gondolati úton belássa,
nekünk van igazunk.
A fejlődő agy
Az a helyzet, hogy éppen a belátásért, tervezésért
felelős agyterület az, amelyik a legkésőbb érik meg. Ez a prefrontális lebeny,
a legújabb alkatrészünk, amely az evolució folyamán kialakult. Amikor a baba
megszületik, ez a terület még igencsak gyengécske. Szép lassan alakul, egyre
jobban működik, de a fejlődés csúcsát csak a késői kamaszkorban éri el. (Néha
hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy bizonyos embereknél soha.) A gyereknek a belátáshoz sokszor külső
segítségre van szüksége. Egy-két-három éves korban szinte biztos. A szabályok
elsajátításához rengeteg ismétlés, következetesség, és teljes értékű szülői jelenlét
szükséges. Ez pedig néhány évig úgy működik a legjobban, ha testünket –
lelkünket bevetjük. Egynél többször ne próbáljunk távirányítani. Úgysem megy.
Hidd el. Próbáltam. :)
/Forrás: http://www.liliputi.hu/blog/taviranyitos-gyerekek-valaszkesz-gondoskodas/
