Mindannyian álomkapcsolatra vágyunk, ám sok esetben nem
teszünk mást, mint várjuk hozzá az álompartnert, aki majd valóra váltja
álmainkat. Pedig az ilyen kapcsolatot nem adják ingyen. A jó hír, hogy
megvalósítható. A rossz hír: csak azoknak, akik hajlandók keményen dolgozni
érte.
A kapcsolat kezdetén, a lángoló szenvedélyszerelem eufórikus
állapotában biztosak vagyunk abban, hogy álompár vagyunk. Úgy érezzük,
megtaláltuk a másik felünket. A megbecsülés, az elfogadás megy magától.
Felnőttként csecsemőre hasonlítunk: ahogy a pici az anyjával, mi is azonnali
ösztönkielégítés mellett eggyé akarunk válni a szerelmünkkel, lehetőleg azonnal
és örökre. Nincs szükségünk a külvilágra. A lángolás időszakában biztosak
vagyunk abban, hogy szerelmünk képes kitalálni a gondolatainkat, kiolvasni
vágyainkat a szemünkből. Elhisszük, hogy a másikat szeretjük, és a kapcsolatunk
bensőséges, pedig ez gyakran egyáltalán nincs így. A szerelemben mindig
önmagunkat vetítjük ki, azaz valójában önmagunkba vagyunk szerelmesek.
Legtöbbször saját ideálképünket „akasztjuk” a másikra, amit
kicsi korunktól formál a környezetünk, és tudattalanul ezt szeretjük a
másikban, miközben ő maga legtöbbször nem is ilyen. Meg vagyunk győződve arról
is, hogy ki nem elégített vágyaink beteljesítését várhatjuk a másiktól. Ha nem
szerettek bennünket eléggé, akkor ő apaként, anyaként ezt pótolhatja. A
szerelmünktől kapott sok pozitív megerősítéstől magabiztosak vagyunk, és
valóban jobbá válunk, mint amilyenek vagyunk. Mindezek tetejébe úgy érezzük, ez
a boldog állapot örökké tart.
E „párkapcsolati szimbiózis” megszűnése viszont
elkerülhetetlen, illúzióink szertefoszlanak. Sokan próbálták feltárni a titkot:
meddig is tart a szenvedélyes szerelem, az álompárérzet. Az eredmény lehangoló:
maximum 2-4 évig, de gyakran sokkal rövidebb ideig, és sajnos nem automatikusan
jutunk a mélyebb társszerelembe, a teljes elköteleződés, a mély intimitásból
fakadó szenvedély állapotába. Így egyszer csak keserűen látjuk, hogy nem
vagyunk álompár, társunk megváltozott, és magunknak kell megfogalmaznunk, mire
vágyunk és mire nem. Csalódottságunkban gyakran leértékeljük egymást, a másikat
okoljuk a kudarcért, és ahogy halványul társunk nagyszerűsége, úgy foszlik szét
a teljesség képzete, az álompárminőség realitása is. S eközben társunkat
olyanná akarjuk formálni, amilyennek a kezdet kezdetén láttuk, látni akartuk.
Ettől még több a konfliktus, elindul a küzdelem, kinek az elvárása,
értékrendje, akarata érvényesüljön. S itt kezdődik a munka, hogy valódi
álompárrá váljunk.
Hasonló a hasonlóval?
Ha a párok tagjainak hasonló az érdeklődésük és az értékeik,
gyakrabban erősítik meg kapcsolatukat és egymást, így még jó darabig álompárnak
érezhetik magukat. A közös érdeklődés mentén a partnerek örömmel vesznek részt
számukra értékes, élvezetes programokon: együtt járnak koncertekre, fotóznak,
néznek filmeket, sportolnak. A hasonlóságok megkönnyítik a közös döntéseket is,
mert hasonlóak az elképzelések és az érvek. A természetkedvelő pároknak eszükbe
sem jut lakást keresni a belvárosban. A takarékos párok a kockázatos
befektetések helyett egyetértésben spórolnak. Egyszerűbb tehát az élet, ha
magunkhoz hasonló párt választunk, de kevésbé fejleszti a személyiségünket, s
gyorsan unalmassá válhat.
A baj akkor kezdődik, ha nagyon különbözünk, és társunk
mássága miatt rendszeresen kíméletlenül leértékeljük egymást. A leggyakoribb
különbözőségek az 1999-ben elhunyt Neil S. Jacobson amerikai klinikus-kutató
szerint: közelség–távolság, kontroll és felelősség, vágás–visszavágás,
átlagos–különleges, művész–tudós kapcsolatokban van.
A közelség–távolság különbözőségében az egyik fél
közelségkereső, míg a másik távolságtartó. Például a közelségkereső nő
szeretné, ha párja sokat lenne otthon, sokat segítene neki a háztartásban,
sokat beszélgetnének, randiznának. A távolságtartó férfi viszont többet
szeretne egyedül lenni, nyugodtan dolgozni, vadászni, számítógépezni. Ilyenkor
a nő úgy érzi, párja már nem szereti, a férfi pedig szenved a nő állandó
közeledésétől és elégedetlenségétől, így állandóan veszekednek.
A kontroll és felelősség esetében a felek közti vitát az
okozza, hogy ki a felelős az élet egyes területeinek kontrollálásáért. A
tradicionális családban a nő felel a háztartásért, a férfi a pénzkereső, ezzel
szemben az egyenrangú kapcsolatokban nincsenek automatikus szerepek. A
feladatmegosztás hiánya napi vitákhoz, konfliktusokhoz vezethet: ki takarítson,
ki vigye a gyerekeket, kinek a munkája fontosabb.
Nem árt néha felidézni pozitív emlékeinket kapcsolatunk
hajnaláról
A vágás–visszavágás alkalmával mindkét fél úgy érzi, a másik
nem szereti, nem értékeli őt. „Nem szeretsz engem”– mondja az egyik. „De igen!
Te nem szeretsz engem!” – vág vissza a másik. Ilyenkor egyik sem látja be, hogy
a szeretetet sokféleképpen lehet kifejezni, más-más szeretetnyelvet használva:
az egyik szívességeket tesz, a másik simogat, s mindkettő a szeretet
megnyilvánulása.
Az átlagos–különös kapcsolatban a másság iránti vonzódás,
majd kiábrándulás van leginkább jelen. Sok konvencionálisan élő ember vonzódik
a kockázatkedvelőkhöz, vagy az ellentéte is gyakori: a kockázatosan élőnek
kezdetben vonzó lehet a nyugalmas, konformista ember. A csalódás viszont
mindkét esetben előre megjósolható. A szigorú szabályok szerint nevelt nő
őrülten szerelmes lesz a vele teljesen ellentétes, bohókás fiúba, mert saját
elfojtott vágyainak beteljesülését látja meg benne. Évek múlva azonban éppen ez
a lazaság zavarja, otthonukban örök veszekedés tárgya lesz a rend, a férfi
„normasértő” viselkedése.
A művész–tudós kapcsolatban az egyik az élet élvezetét, a
játékosságot, a másik a teljesítményeket, a feladatokat tartja fontosnak. A
művész az életükből a romantikát, a tudós a rendet, a rendszerességet
hiányolja. Nyaraláskor a művész pihenni akar, élvezni a napot, miközben a tudós
állandóan programokat szervez, amin persze mindig összevesznek.
Ezek a különbözőségek azonban nem feltétlenül váltanak ki
kapcsolati krízist, ha kialakul és megmarad egymás kölcsönös elismerése és
megbecsülése. Ehhez nem árt néha elővenni a választásunk idején hordott
szemüvegünket, vagy felidézni pozitív emlékeinket kapcsolatunk hajnaláról.
Kölcsönös törekvés
Vannak párok, akik jól tudják kezelni a különbözőségüket,
mert nem zavaró tényezőnek, hanem segítő jelenségnek tekintik őket. A laza
sokat változhat, összeszedettebbé válhat a kényszeres „rendmániás” mellett, a
kényszeres meg tanulhat lazítani a párjától. A gyermekek szerencséje is, ha
életükben egyszerre élvezhetik a kreatív játékosságot és a biztonságot adó
szabályokat. Az eltérő vélemények felpezsdíthetik a beszélgetést, a felek
többet tanulhatnak egymástól. A szerepbeli különbségek megkönnyíthetik a
munkamegosztást is, minimalizálják a versengést. Ha a férfi a család cukrásza,
párja megerősítheti őt, ha nem verseng vele. Ugyanígy, ha a nő a
pénzügyminiszter, a férfi elismerheti a fontosságát, és a nő dönthet arról,
mennyi pénzt költhetnek a havi kiadásokra, beruházásokra. A különbségek tehát
kiegészülést is jelenthetnek életünkben, lehetővé téve, hogy egymás eltérő
képességeire támaszkodva hatékonyabb, teljesebb életet éljünk.
Sajnos gyakoribbak azok a párok, akik a különbözőséget
összeférhetetlenségnek élik meg, ráéreznek egymás fájó pontjaira, s a
veszekedéseik alkalmával, dühükben is azt támadják. Akkor fejlődhetünk, ha
megváltoztatjuk a különbségek felfogásmódját: inkább azok pozitív részét
értékeljük. Így a kezdetben kiirtandónak tartott különbségek a szeretet és
intimitás forrásai lehetnek, és lehetővé tehetik, hogy egymás eltérő
képességeire támaszkodva gazdagabb, teljesebb életet éljünk.
Ha a boldogság titkát keressük, tudnunk kell, hogy a lényeg
nem az, hasonlók vagy különbözőek vagyunk-e, hanem hogy mennyire kölcsönös a
törekvésünk egymás megbecsülésére és elismerésére. Mind a hasonlóságok, mind a
különbözőségek lehetnek a tartós és harmonikus együttélés alapjai, mert
mindkettő lehet a kölcsönös megbecsülés forrása, ha mindennap éreztetjük a
társunkkal elismerésünket, hogy fontos nekünk, amit tesz.
Így levetkőzzük félelmeinket és bizonytalanságunkat, mélyen
megnyílunk, s a társunk is ugyanígy van ezzel. Az ilyen kapcsolat
kialakulásához sok közös élmény – pozitív és negatív egyaránt –, valamint
hosszabb ön- és társismereti munka kell. Amikor eljutunk a mélyebb kötődéshez,
amikor már nem a szerelembe és idealizált képzeteinkbe vagyunk szerelmesek,
hanem igaz társba, akit mélyen ismerünk, elfogadunk és megbecsülünk
erősségeivel és gyengeségeivel együtt. Amikor már felismerjük, hogy a
párkapcsolat biztos háttér, és nem egyéniségünket gúzsba kötő érdekközösség.
Amikor mi magunk válunk álomtárssá, és nem azt keressük. Amikor társunkat nem a
saját boldogulásunk eszközének tekintjük, hanem kölcsönös, új fejlődési lehetőségeket
rejtő életközösségünk részének, akkor menetelünk a valódi álompárrá válás
útján.
L. Stipkovits Erika cikke a HVG Extra Pszichológia 2015/1.
számában jelent meg. Hasonló témájú írásokat aktuális számunkban is olvashat,
mely május 22-én jelent meg, ezúttal az apaság témájával foglalkozunk. Keresse
az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!
/Forrás: http://hvg.hu/brandchannel/extrapszichologia_20150709_Valoban_leteznek_alom/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése