A Gyerekek, Családok, Anyák Kreatívan Közhasznú Egyesület
azzal, hogy az ESZA és az Új Széchenyi
Terv TÁMOP1.4.1.támogatásával úgymond „nagykorú” szervezetté vált és egy
új szerepben, a munkáltató szerepében kellett, hogy megmutassa magát, tele
izgalommal kezdett új célok és feladatok megvalósításába. Nem volt könnyű
megtalálni azokat a munkatársakat, akiket kerestünk, de végül itt vannak,
napról napra derűsebb munkahelyi, közösségi környezetben. Jelentem, kezdünk felnőni a kihívásokhoz.
Kíváncsiak voltunk, ők ketten, hogyan látnak minket egy hónap elteltével.
Nagy
Emese
- Milyen út vezetett el a Gyerecsak Egyesületig?
Nem Nyíregyházi lévén, nem
ismertem az egyesületet. Egy álláshirdetésükre jelentkeztem, ahol általános
program koordinátort kerestek, és a leírások alapján színpatikusnak tűnt.
Tudatosan szűrtem azokat állásajánlatokat, ahol a munkáltató neve nem volt
megjelölve, számomra azok mind komolytalanok. Ennél az állásajánlatnál nemcsak,
hogy a neve, de 1-2 mondatos bevezető is szerepelt az egyesületről, így azonnal
kiderült, hogy fiatal családokkal foglalkozó munkáltatóról van szó, de amíg be
nem hívtak egy személyes meghallgatásra addig nem néztem utána az egyesületnek.
Tudatosan, mert nem akartam hiú ábrándokat dédelgetni. Még egy plusz pont volt,
hogy a szóbeli elbeszélgetés estéjén felhívtak a hírrel, sikerült, felvettek. Tehát
mondhatom azt, hogy elsősorban az állásügy hozott el az egyesülethez.
Kommunikáció- és médiatudomány szakon végeztem a Debreceni Egyetemen és
elsősorban ezen a területen szereztem gyakorlatot. Nekem most újdonság ez a
szociális terület, de nem áll távol tőlem. Igyekszem ezt az új területet
megtanulni, és mellette tudom kamatoztatni a diplomás tudásom az Élő Újság
Egyesületben.
- Milyen elvárásaid voltak?
Szerintem nem mondok
újdonságot azzal, hogy fontos a munkáltatói biztos háttér. Ne csak akarja az
alkalmazottat, hanem ki is tudja azt fizetni. Nagyon sok helyen nem jelölik meg
egy álláshirdetésben, hogy határozott vagy határozatlan munkaszerződést
kívánnak vele kötni. Sokszor „hidegvízként” éri az alkalmazottat, mikor már
elkezd dolgozni, hogy csak fél évre terveztem veled, bocsi. Ennek nem szabadna
így működnie. És nem utolsó szempont a vezető-alkalmazott munkaviszonya. Az én
elvárásom a biztos munkahelyem, a biztos fizetésem, a biztos munkáltatói
háttér. Emellett a jó munkakapcsolati viszonyt is fontosnak találom. Azt, hogy
örömmel jöjjek dolgozni, mosolyogva, várjam az újabb feladatokat és boldog
legyek, szeressem azt, amit csinálok már hab a tortán. Nálam pedig ott a hab a
csoki tortámon. J
- Milyen munkára számítottál?
Sima irodai
munkára, egy adminisztrátori munkára. Helyette egy pörgős munkát kaptam, aminek
örülök. Jön a jó idő és tetszik, hogy sokat mozgok a városban. Nem helyi lévén
sok emberrel találkozom és ismerkedem. Sajtótájékoztatókra járva látom és
követem a város fejlődését. Péntekenként néha lehetőségem van a Nyíregyházi
Babaklubba eljárni „dolgozni”, babázni, foglalkozni a kicsikkel, beszélgetni az
anyukákkal. Mire majd nekem is lesz gyerekem, megtanulok mindent. J
Emellett a
különböző programok, rendezvények szervezése is érdekessé, színessé teszi a
napi munkát.
- Milyenek az első benyomásaid?
Nagyon tetszik és
nagyon szeretek itt dolgozni. Mosolyogva jövök be és már hétvégén azt várom, hogy
mi lesz a következő héten. Maximálisan kiélhetem a kreatívitásom, melyben
támogatnak és segítenek is a munkahelyen. Zokni állatkákat varrok, amit a
rendezvényeinken/ programjainkon tombola ajándékként és/vagy nyereményként
ajánlok fel. De bárkinek nagyon szívesen készítek. Jó látni, ahogy a gyerekek
csillogó szemekkel néznek rám, amint átadom nekik a „kis barátjukat”, ez nagyon
jó érzéssel tölt el és már emiatt is megéri ezeket megvarrni.
Ami kihívást okoz,
hogy idegen szituációkban nehezebben oldódok fel. Inkább a háttérben figyelem
az eseményeket. Pont emiatt okoz nehézséget az utca emberét megszólaltatni
bizonyos témákban, riportokat készíteni. Az emberek idegengedése és rosszalló
nézése még nehezebbé teszi ezt.
- Hogyan képzeled el a jövőt?
Biztos családi-, és
munkahelyi háttér. Szeretnék hosszútávra „tervezni” az egyesülettel. Bízom
benne, hogy a pályázatban leírt időkeret lejárta után is lehetőségük lesz
foglalkoztatni akár más úton is.
Tóth-Balogh Nikolett
- Milyen út vezetett el a Gyerecsak
Egyesületig?
- Már gyermekkoromban is arról álmodoztam,
hogy egyszer gyerekekkel foglalkozok majd. Két öcsém van, és mindig szívesen
vigyáztam rájuk, egyfajta pótanya voltam a számukra és úgy gondolom, hogy
vagyok is a mai napig. Az egész gyermekkorunkat végig vezette az, hogy kitaláltam
nekik mindenféle programot, játékot, amit együtt játszhattunk, ők pedig nagyon
élvezték. Emlékszem, nyolcéves koromban született a családban egy kisbaba, és
én már akkor arra vágytam, hogy végre felnőjek, és gyerekekkel foglalkozhassak,
valamint, hogy édesanya lehessek. Kiskorom óta úgy éreztem, hogy ez a nekem
való pálya, hiszen egész életem során szívesen voltam gyerekek között.
Számtalan alkalommal előfordult, hogy ismerősök, szomszédok gyerekeire
vigyáztam, holott alig pár évvel voltam idősebb tőlük, valahogy mégis mindig
azt éreztem, hogy értek a nyelvükön. Amikor pályaválasztásra került a sor, más
nem is jöhetett szóba, mint egy olyan szak választása, amelynek köszönhetően
gyerekekkel foglalkozhatok majd. Gondolkodtam számtalan dolgon: óvodapedagógus,
tanító, esetleg gyógypedagógus, mégis a szociálpedagógia szakot jelöltem meg a
Nyíregyházi Főiskolán. Bár lehettem volna óvónő, esetleg tanító, mégis úgy
éreztem, hogy az elesett, segítségre szoruló gyerekek azok, akiknek leginkább
szüksége van rám, és talán ez az a pálya, amiben szakmailag ki tudok
teljesedni. Három és fél éves volt a képzés, és ahogy teltek a napok, hónapok,
évek, csak megerősödtem abban, hogy jó helyen vagyok és ez az, amit szeretnék
csinálni. Nagyon gyorsan eltelt ez a pár év, és januárba, mikor lediplomáztam,
ismét fel kellett tennem magamnak a kérdést: hogyan tovább? Az interneten
kezdtem állást keresni, ekkor bukkantam az egyesület állásajánlatára, eközben
pedig gondolkodtam a továbbtanuláson. A diplomaosztót követő pénteki napon
bementem a főiskolára, hogy megérdeklődjem, hogyan tudnék jelentkezni a
mesterképzésre. Eltelt a hétvége, hétfőn pedig behívtak a Gyerecsak
Egyesülethez állásinterjúra. A telefonhívásnak nagyon megörültem, hiszen az
interneten olvastam az egyesület tevékenységéről, és tudtam, hogy pontosan ez
az a munka, amire mindig is vágytam. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy ez
még nem egyenes út ahhoz, hogy engem fognak választani. Bár tudtam, hogy óriási
a tét, hiszen mindenképpen én szerettem volna ezt az állást, saját magamat is
megleptem azzal, hogy milyen nyugodt voltam az állásinterjún, ez pedig annak
volt köszönhető, hogy Éva, Prixi és Tündi valahogy meg tudták teremteni szavak
nélkül is a nyugalmat. Már akkor tudtam, hogyha felvesznek, jó csapatba
kerülök. Másnap pedig felhívtak, hogy enyém az állás. J
- Milyen elvárásaid voltak?
Igazából sosem gondolkodtam ezen.
Örültem annak, hogy bekerültem az egyesülethez és azzal foglalkozhatok, amit
szeretek. Inkább saját magammal szemben támasztottam elvárásokat, hiszen
szeretném kihozni magamból a maximumot.
- Milyen munkára számítottál?
Az állásinterjú előtt sokat olvastam az
egyesületről, hogy milyen munka zajlik, hogy milyen programokat szerveznek, így
körülbelül tudtam, hogy mi vár rám. Mondhatni az a feladatom, amire
számítottam. A babaklubbal kapcsolatban nagyon érdeklődő voltam, hiszen ezelőtt
nem kerültem kapcsolatba a klubbal. Az Élő Újságról csak a munkám első hetében
szereztem tudomást. Ez is egy plusz dolog, amivel kiegészül az itteni
tevékenység. Abszolút pozitív meglepetés volt számomra, hogy van egy olyan
egyesület itt Nyíregyházán, ami a helyi problémákat kívánja feltárni és elvinni
a megoldás irányába. Úgy gondolom, hogy annál is többet és jobbat kaptam, mint
amit vártam, pedig nagyon pozitív volt a szemléletem az első perctől kezdve.
- Milyenek az eltérő benyomások?
Mindenképpen el kell mondanom, hogy
nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen február elsején lediplomáztam és alig
telt el két hét, már állásom volt. Nemcsak, hogy munkám volt, de pontosan olyan,
amiről mindig is álmodtam. Akárhol megkérdezik, mindig elmondom, hogy nagyon
szeretem a munkámat, és nagyon szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit
szeretek. A munkám minden részét szeretem: akár arról van szó, hogy
köszönőleveleket írok, vagy diktafonon lévő anyagot gépelek, persze ennél
sokkal széleskörűbb a feladataim köre. Leginkább emberek között szeretek lenni,
így mindig várom a pénteki babaklubot. Ott mindig úgy érzem, hogy kicsit
lelassulhatok, és kikapcsolhatok. Amikor ott vagyok az anyukákkal és a
kicsikkel, sosem aggódok az élet egyéb problémáin, hanem csak jól érzem magam
velük. Ezért is érzem néha úgy, hogy jó lenne egy héten több babaklub is. J
Várom a rendezvényeket is, amikor összejönnek az emberek, családok, és kicsit
jól érzik magukat együtt, kikapcsolva a hétköznapi problémáikat. Ez az, ami az
első pillanattól kezdve tetszett az egyesület munkájában: az, hogy egy jó célért
harcol. A babaklubról is ugyanez a véleményem: egy nagyszerű ötlet valósult meg
azzal, hogy ezek a nagyszerű nők, anyák, akik mindegyikén azt látom, hogy
önzetlenül, maximális odaadással nevelik a gyermekeiket, eljöhetnek egy héten
egyszer, és beszélgethetnek egy kicsit. Tényleg lenyűgöző és irigylésre méltó,
például amit egy - egy hónap babája interjú kapcsán hallok az anyukáktól, és
persze amit a klubban is látok. Ezek az anyák tényleg azért élnek, hogy a
gyermekeiknek a legjobbat adják, és a legjobb tudásuk szerint neveljék őket.
Azt gondolom, mindenkinek lenne mit tanulni tőlük. J
A munkára visszatérve csak azt tudom mondani, hogy nagyon jól érzem itt magam.
Egy dolgot tudnék megemlíteni, ami olykor kihívást jelent, ez pedig nem más,
mint az Élő Újság rendezvényei előtti riportok készítése. Nem az jelent
számomra problémát, hogy odamenjek egy számomra ismeretlen személyhez és
feltegyem neki az előzetesen megbeszélt kérdéseket, amik egyébként véleményem
szerint soha nem olyan jellegűek, hogy elutasítást kellene kiváltaniuk. Az
emberek olykori reakciója az, ami néha rosszul esik, amikor ellenszenvesen,
elutasítóan, lekezelően reagálnak. Ennek ellenére még mindig nem veszett el az
emberekbe veszett hitem, hiszen tízből egyszer, ha előfordul ilyesmi.
- Hogyan képzeled el a jövődet?
Nagyon sajnálom azt, hogy az egyesület
egy évig tartó munkaviszonyt ígért, de bízom benne, hogy ez idővel máshogy lesz
majd, hiszen nagyon szívesen dolgoznék itt, ameddig csak lehetséges. Ha mégis
véget ér az itteni munkám, akkor is szeretnék mindenképpen a végzettségemnek
megfelelő állást, szívesen dolgoznék például napköziben. Azt is elképzelhetőnek
tartom, hogy elkezdem majd egyszer a mesterképzést, hiszen mindig is szerettem
tanulni. Persze szeretnék majd gyereket, illetve gyerekeket, de ehhez először
meg kell teremteni a szükséges körülményeket.
