Mostanában már a méhen belül is fejlesztjük a gyerekünket,
kütyüket aggatunk a hasunkra, később elhalmozzuk fejlesztőjátékkal, és erőn
felül cipeljük különórákra. Sokszor szinte semmi eredménnyel, amit persze újabb
terheléssel orvoslunk - ezzel csitítva kételyeinket, szorongásainkat, hiszen a
legjobbat - jó képzettséget, jó munkát, jó életet akarunk már a két hónaposnak
is. A jövőbe nézünk, mint az egykor köztereinket díszítő súlyos szobrok,
ahelyett, hogy a jelen igényeire figyelnénk. A kisgyerekkori fejlesztésről
beszélgettünk Vekerdy Tamás pszichológussal.
„A sikeres topmenedzser szabadon játszott gyerekkorában.”,
tartja a mondás, de ha nem tudunk angolul, gyengék a szövegértési képességeink,
és nem tudunk hatékonyan információt keresni a neten, akkor nehezen tudjuk a
szabadságunkat kibontakoztatni.
Nem abból lesz épkézláb, tevékeny, kreatív, felnőtt, akit
már magzati kortól erre a felnőtt létre treníroztak, hanem abból, aki lehetett
teljes értékű magzat, újszülött, csecsemő, kisgyerek – aki játszik, mesét
hallgat és spontánul utánoz. Majd kisiskolás, aki nagy mennyiségű, nem
rendszerezett konkrétum begyűjtésére képes. Ne kelljen neki sietnie semmivel,
pláne nem az írás- és olvasástanulással. Előbb mozogjon le formákat a nagy
térben, aztán ezeket vigye be, de még mindig nagyban a füzet kis terébe, és
aztán jöjjön rá, hogy ez vagy az a hurok hasonlít a felnőttek írásához, és így
saját mozgásból kiindulva tanuljon előbb írni, majd saját írásán olvasni, 4 év
alatt, 6 év alatt, nem abbahagyva, lassan. Lehessen aztán lusta, álmodozó, de
kreatív kamasz, törvénykereső struktúra felfedező, majd örökké vitatkozó ifjú.
Mindez arról szól, hogy minden életkornak megvan a maga jellegzetessége.
Taníthatunk akár két idegen nyelvet is, de csak a 7-8-dik életévtől, és akkor is
direkt módon, füzet, nyelvtan és lefordítás nélkül, spontán utánzásra építve,
mint az anyanyelvet. E fenti esetekben, ha minden szakszerűen történik, és
ráérős, bő időráfordítással, jók lesznek a szövegértési képességeink, fogunk
tudni idegen nyelveket (ha jó volt a tanárunk), és természetesen a számítógép
sincs elzárva otthon és az iskolában a gyerek elől, de tanulnia csak 13-14 éves
korától kell.
A fizetős fejlesztések csak fokozzák azt a társadalmi
szakadékot, ami a (felső)középosztály gyerekei és a szegény rétegek között van.
Ennek eklatáns képződménye az óvodába vitt, fizetős különóra. Persze jó a
gyereknek, hogy nem kell elhurcolni egy harmadik helyre dzsúdózni vagy angolra,
de kell-e neki tényleg négykor még az angol mondókázás? És milyen annak, aki
nem tudja megfizetni, és marad a csoportszobában?
Senkinek nem kellene óvodában különóra! Szabad játék kell,
ez a legfejlesztőbb tevékenység óvodás korban, valamint a mindennapos mese (nem
nézett, hanem hallgatott mese! - aki mindennap hall mesét, másfél évvel
előzheti meg iskolába lépés idejére azt, aki csak rendszertelenül vagy úgyse
hallgatott), továbbá kell a jól utánozható tiszta beszéd, ének, nem tanítva,
hanem spontánul utánozva. Kötelező foglalkozás sem kell. A kikapkodás
különórára neurotizál. Mondhatnám: jó annak, akit nem tudnak, vagy nem akarnak
vinni, miközben a hátrányos helyzetűekkel (akik esetleg a tévé előtt nőnek fel
szegényen is) más a probléma, nevezetesen, hogy nem áll módjukban játszani,
illetve mesét hallgatni...
A fizetős fejlesztők mindig találnak a gyereken fejleszteni
valót. De hát senki sem tökéletes mindenben. Miért nem elégedettek a szülők a
gyerekeikkel? Miért nem bízunk bennük?
Testileg és lelkileg rendben levő gyereknek nem fejlesztés
kell, hanem a fejlődéshez szükséges jó körülmények és az érzelmi biztonság
biztosítása. A többi üzlet, mely a szorongó szülők szorongására épít.
A kicsik erős vizuális memóriáját kiaknázva bizonyos
módszerekkel már kétéveseket is meg lehet tanítani szóképes olvasásra. Miért jó
két-háromévesen olvasni, avagy miért is lenne ezzel baj?
A kisgyerek idegrendszere nagyon plasztikus, sok mindent tud
felvenni, de helytelen megterhelni. Ha magától olvas 2-3 évesen, mert a nővérei
sokat játszottak vele iskolást, nem probléma, de ha fejlesztjük, hiba. Az
óvodás ne járjon dzsúdózni vagy angolra. Játsszon, hallgasson mesét, énekeljen,
utánozzon, mozogjon. A különóra neurotizál.
Körül vesszük a gyereket a játékot irányító tárgyakkal,
melyeket mind azzal hirdetnek, hogy attól intelligensebb lesz. Persze, hogy a
gyerek minden ajándéknak örül. Mi a jó ebből?
Már Goethe megmondta, hogy a legjobb játékszer az, ami
mindenből mindenné lehet – például a fahasáb, fekve hajó, mozdony, autó,
felállítva torony, király stb. A többi jobb vagy rosszabb üzlet. A LEGO és a
Montessori jobb, mert benne van, benne volt a „csináld magad” mozzanata.
A számítógép – mi, felnőttek is rengeteg időt töltünk
előtte, munkaeszköz, olvasás, tájékozódás, szórakozás, olyan alapvető, mint
mondjuk a mosógép. Miért ne használná a gyermek is, illetve hogyan lehet azt
mondani, hogy apu/anyu ezen olvas, lazít, dolgozik egész nap, de neked fiam nem
szabad, mert káros?
Ha én otthon számítógépen dolgozom, miért ne utánozna?
Felmászik az ölembe, én elmentem az elmentendőt, ő meg hadd pötyögjön.
Hamarosan jobban fog, mint én. Nagyszerű! De ezt időben limitálom, és
számítógépes játékot lehetőleg nem engedek be – kamaszkorig. Akkor úgyis azt
csinál, amit akar, de addigra már nem árt annyira a képernyő, amely egyébként
mind a testi mozgást, mind a belső képkészítést blokkolja.
Sokszor említi, hogy keveset foglalkozunk az alapfokú
oktatásban a humán tárgyakkal. Ugyanakkor a munkaerő-piacon túltermelés van
humán végzettségűekből és hiány természettudományosokból. Miért fontosak a
humán tárgyak, avagy mi a fontos belőlük akár egy mérnök számára is?
Amiben ma nagy a deficit, az az érzelmi nevelés, a művészeti
nevelés, amelyik a belső ember, a belső biztonság kibontakozásához segít.
Tájékozódás a természetben – science – ugyanúgy kell, mint tájékozódás a
társadalomban. Egyiket se kellene az iskolában, felnőttes értelemben,
szakosként tanítani és tanulni. A biológiai tantárgynak nem szabadnak arra
törekednie, hogy kis biológusokat képezzen. Ahogy a magyar irodalomnak sem
filológusokat kellene képeznie. Mindkettő élménytkellene, hogy adjon. Az egyik
a külső természeti világról (mely bennünk is tevékeny), a másik belső
világunkról, amelyik kifelé a társas kapcsolatokban manifesztálódik.
A gyerekek élvezik a fejlesztőzést, akár táncház, akár
olvasástanítás. Akkor meg mi a baj vele?
A zene, tánc hihetetlenül hat a gyerekre, már a magzati
kortól. Ez jó. A gyerek a fejlesztőzésben azt élvezi, hogy valaki, többnyire
egy neki fontos felnőtt intenzíven foglalkozik vele, csak rá figyel. A gyermek
személyiségét 18 éves koráig jogilag, kb. 14 éves koráig valóságosan is, többé-
kevésbé a szülő hordozza. Ő dönt. Jó, ha ebben magára tud hallgatni, és az
intuícióit tudja követni. Jó, ha úton jár – lélektől lélekig. A gyerekeknek
elementárisan szükségük van a mesére, de ha egy apa utálja a sok hülye mesét,
viszont elementárisan érdeklik az autók, akkor hamarosan büszkélkedhet majd
azzal, hogy az én fiam utálja a meséket, ő az autókat szereti, és mindent tud
róluk. Mert a gyerek az apának, a szülőnek akar megfelelni, szeretetet akar,
elfogadást akar, még saját szükségletei ellenében is.
(Forrás: http://www.jatekfarm.hu/hirek_2/a_gyerek_szeretetet_akar_interju_vekerdy_tamassal_88)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése