Rossz gyerek nincs. Rossz iskola van! - Interjú Feldmár Andrással

Feldmár a szabadság kortalan gerillaharcosa. Erre jöttem rá, amikor beszélgettünk. Bár néhány kérdésben nem értek egyet vele, hiteles a jelenléte: úgy tűnik, ő meg is valósítja azt, amit hirdet: egy életet, amelyben folyamatosan lehet azt választani, amit szeretnénk. Terápiáról, pszichoszomatikáról, gyereknevelésről, szeretetről beszélgettünk és persze szabadságról, szabadságról meg szabadságról.

Mennyiben más hozzád menni, mint egy „klasszikusabb” terapeutához? A te pszichoterápiás gyakorlatodat általában úgy határozzák meg, mint ami eltér az átlagtól.

Feldmár András: Remélem, nem vagyok azért annyira különleges, és sokan gondolkoznak hozzám hasonlóan. Az én meggyőződésem szerint a pszichoterápia nem az orvostudomány egy ága, mert ebben nincs és nem is lehet elmélet, ahogy nincs előre meghatározott séma sem. Itt nem egy házról beszélünk, amit egy előzetes terv alapján megépíthetünk. Az emberek jelentősen különböznek például a házaktól, mert senki nem születik cédulával a lábujján, amelyik megmondaná, milyennek is kell majd lennie. És mivel nincs egy kész terv, ezért például nem is akarom megépíteni vagy megszerelni az embereket, hiszen nem vagyok építész, autószerelő, és egyébként orvos vagy tanító sem.

Sokakkal szemben úgy gondolom, ha valakivel baj van, az nem belőle származik, hanem a közte és a többi ember között kialakult viszonyból. Vagyis ha bárki bejön hozzám, arra figyelek, hogy mi van közöttünk, mi nyilvánul meg a kapcsolatunkban. Biztos vagyok abban, hogy aki szenved, azért teszi, mert bántották, nem azért, mert őrült, még ha ez utóbbit könnyebb is elhinni a környezetének, hiszen nem kell foglalkozniuk azzal, hogy az illetőt mi zavarta meg, mi taszította ebbe az állapotba.

Egy úgynevezett elmebetegség, pszichózis vagy zavart viselkedés esetében egyébként két lehetőség áll fenn: vagy van egy orvosi probléma, például egy daganat, tumor, amit kezelni kell, és elmenni neurológushoz, vagy az illetőnek nehézségei támadtak az élettel. Erre való a pszichoterápia.

Akárcsak a buddhistáknál, a fontos ebben az esetben az, hogy a szenvedő megismerje, elfogadja és szeresse magát, és minden energiáját arra fordítsa, hogy egy olyan környezetet teremtsen magának, ami kiegészíti őt. Vagyis: a környezetedet változtasd, ne magadat. Itt téved például a nyugati pszichológia, amikor tévesen azt hiszi, hogy mindenkinek magán kell dolgoznia. Hiszen a környezetet és a viszonyokat kell megváltoztatni.

Mégis vannak olyan betegségek, amelyek genetikailag öröklődnek. Szerinted ezekben is a környezet hatásait kell keresni?

F. A.: Egy skizofrénnek lehet, hogy genetikai hajlama van a betegségre, de a környezet is kell, hogy erre ráerősítsen, és a betegsége „kibontakozzon”. Bateson és Laing szerint ebben nagy mértékben „segíthet” egy olyan anya, aki az egyik kezével távolít, a másikkal magához hív. De tény, hogy vannak gyerekek, akik találnak kiutat a kettős kötésből, és nem lesznek betegek vagy zavartak.

Azért nehéz erről közösen gondolkodni, mert – nyilván – nincs olyan anya, aki szívesen vállalná a felelősséget azért, hogy a gyermeke megőrült. És vigyázni is kell, hiszen elképzelhető, hogy tényleg nem felelős. Nem kizárt, hogy a gyereke megőrült volna, akármit csinál az anyja. Ez a pszichoszomatikában ugyanígy érvényes: ha megtudom, hogy rákos vagyok, tökölhetek sokat, hogy mit csináltam rosszul, hogy hogyan okoztam ezt a rákot magamnak, de elképzelhető, hogy egy időzített bomba volt, ami kirobbant volna mindenképpen, akármit teszek.

Ezt nagyon felszabadító hallani. Sokan építenek arra, hogy a daganatos vagy más betegségeket kizárólagos lelki tényezők okozzák.

F. A.: Igen, de ez hülyeség! Susan Sontag írt egy könyvet akkor, amikor rákos lett, és ebben megfogalmazta, hogy senki ne mondja neki, hogy ő az oka a betegségének. Gyakorlatilag mindenkit elküldött a francba. Elmondta, hogy a TBC-vel kapcsolatban is rengeteg elmélet terjengett korábban arról, hogy milyen lelkű ember kapja meg könnyebben, de amikor kiderült, hogy egy baktérium által terjed, megszűntek a teóriák. Sontag szerint ha majd megtudjuk, mi a rák, teljesen másképp fogunk gondolkodni róla.

Karl Menninger leírja, hogy minden betegségnek van egy pszichoszomatikus komponense, ami lehet nagyon kicsi és nagyon nagy is, de sosem tudjuk pontosan, mekkora. Mindig jó, ha érdekel, hogy van-e valami, amit megváltoztathatok az életemben, hogy felgyorsítsam a gyógyulást, vagy elkerüljem a megbetegedést. Ez fontos és nagyon is legitim érdeklődés, és teljesen más, mintha valaki kívülről rámtör, és azt mondja, hogy én okoztam magamnak a daganatot.

A depresszió viszont szerinted nem létezik…

F. A.: Igen, ezt a gyógyszergyárak találtak ki az ötvenes-hatvanas években. Többmillió dolláros üzlet! Egy egzisztenciális problémát betegségnek nyilvánítottak! A depresszió a reménytelenség, az az állapot, amikor az életemben nem sikerülnek a dolgok, és úgy látom, nincs is esély arra, hogy sikerüljenek. Van rá egyébként egy recept: legyen egy személy elnyomott helyzetben, tiltsuk be, hogy beszéljen az érzéseiről és a vágyairól, és máris megkaptuk az úgynevezett depressziót. Ha így nézem, ’56 előtt az egész ország depressziós volt: mindenki sírt a sörébe, de nem beszélt, mert ha megtette, elvitték. Mindenki rab volt, senki nem volt szabad.

Ha valaki a depresszióra gyógyszert szed, hirtelen az addig fontos dolgok, amelyek nyomasztották, már nem nyomasztják többet, hiszen elvesztik a jelentőségüket. Vagyis már nem zavar, hogy nem tudom megválasztani a környezetemet, a körülöttem levő embereket, hiszen mindez jelentéktelen. Ezt teszi az antidepresszáns, és kiszolgálja a diktatúrát, hiszen a gyógyszert szedő már nem harcol tovább a céljaiért, például a szabadságért, bár nem is szenved a hiányuktól. Egy börtönben bevennék akármennyi antidepresszánst, hiszen nem tudok semmiben választani, na, ott adhatják a gyógyszert.

Tényleg bevennéd?

F. A.: Be.

Egy börtönben nem tudnál valamiféle szabadságot megvalósítani magadnak?

F. A.: Hát hogy tudnék?

Egy belső szabadságra gondolok.

F. A.: De ez őrültség! Azt a képzetet kelti, hogy létezhetek kapcsolatok nélkül.  Pedig a szabadság az, hogy ha rájövök, a családommal már nem akarom fenntartani a kapcsolatot, akkor továbbléphetek. Alapíthatok egy új családot például. Ezt a börtönben nem tudom megcsinálni. Az, hogy meditálok, és végül bárhol boldog tudok lenni, jól hangzik, de valójában őrület. Ilyenkor a szellemi fejlődést arra használjuk, hogy a zsarnoki rendszert elviseljük. Hát, köszönöm, nem. A szolidaritás, az összefogás és a szabadságért való harcolás jobb a léleknek, mint az antidepresszáns.

A meditációnál is jobb?

F. A.: Igen. Az csak öregeknek való. Indiában például az emberek dolga a családalapítás, családfenntartás, a szegények befogadása, a gyerekek felnevelése. Amikor a gyerekek felnőttek, akkor kezdenek meditálni. Teljesen új jelenség, hogy átugrunk azon az életszakaszon, hogy harcolunk a fontos dolgokért, helyette pedig ülünk, és nézzük a falat. Lehet, hogy ezt most meg tudjuk engedni magunknak, de száz évvel ezelőtt nem tudtuk.

Hogyan segítesz annak, aki terápiára jár hozzád?

F. A.: Először is bátorítom, hogy ne dőljön be a félelmeinek. Hogy tudja, melyik a félelme által érzékelt világ és melyik a valóság. Ráveszem, hogy gyakorolja a bátorságot. Mert lehet félni, és mégis megtenni azt, amit akarok. A félelem nem kell, hogy része legyen az elhatározásainak.

Másrészt teret adok neki. Hiszen sokan hontalanok: nem szeretnek otthon lenni, nem bírják azt a helyet, amit egyébként otthonnak neveznek. Én igazi otthont adok nekik arra az órára, amikor hozzám jönnek. Nálam nem kell szégyellniük magukat, és ez nagyon felszabadító. Átlépni a szégyen köréből a szeretet körébe óriási lépés.

Harmadikként pedig demisztifikálok. Vagyis nem hiszek abban, hogy a dolgok történnek, sokkal inkább abban, hogy emberek tesznek dolgokat. Ezért ráveszem a hozzám érkezőket, hogy nézzük meg, hogyan bántak vele, vagy ő hogyan bánt másokkal. Mert nem tudunk boldogok lenni úgy, hogy rosszul bánnak velünk vagy mi rosszul bánunk másokkal, ezt Arisztotelész is megmondta.

A gyerekek azt hiszik, hogy azért érzik rosszul magukat, mert ők rosszak. Nekik is tudtukra kell adnunk, hogy valójában azért érzik rosszul magukat, mert rosszul bántak velük otthon vagy az iskolában. Hiszen rossz gyerek nem születik. Csak sajnos a gyerekek sem akarják tudni, hogy bántják őket, mert akkor meghasadnának, meghalnának: azok ellen kellene fordulniuk, akiket szeretnek. Sokan még felnőtt korukban is eltűrik a rossz körülményeket, mert azt hiszik, hogy ha majd jobbak lesznek, jobban is szeretik őket.

Mit gondolsz azokról a gyerekekről, akiknek tanulási nehézségeik vannak, adhd-juk, aspergerük van, és nem azért, mert a szüleik valaha is rosszul bántak volna velük?

F. A.: A tanulási nehézség egy nagyon káros címke. Attól, mert valaki egyszer kitalálta, hogy minden hatévesnek iskolába kell mennie és ugyanazt kell tanulnia ugyanazokkal a módszerekkel, mint a többieknek, ez nem lesz igaz. Minden gyerek más! Ha odafigyelnénk a gyerekekre és nem azt akarnánk, hogy ők figyeljenek ránk, nem lennének tanulási problémák.

Persze vannak diagnózisok, vannak a zavaroknak nevei, címkéi, de ezek lehet, hogy legkevésbé sincsenek segítségünkre. A legfőbb kérdés, hogy milyen környezetben érezné jól magát például az aspergeresként címkézett gyerek vagy az adhd-s gyerek. Lehet, hogy lovak között vidéken például tökéletesen boldog volna. Szerintem, ha az egész családot kell ehhez átmozgatni, azt is meg lehet tenni. Én is megmondtam a fiamnak annak idején, hogy addig megyünk, amíg nem találunk egy olyan iskolát, ami neki megfelel. Ha egy másik országban, akkor ott. Egy helyet, ahova örömmel mehet.

Nem tehetjük meg a gyerekünkkel, hogy minden reggel elküldjük őket a börtönbe! Hát hogy szeresse így a szüleit? És ha megmondja, hogy nem akar odamenni, akkor még nagyobb a baj, hiszen a végén azt hiszik, valami nincs rendben vele, és elküldik a pszichológushoz, miközben az iskola rossz.

Te a szabadságnak nagy harcosa vagy…

F. A.: Szerintem amíg meg nem halok, minden percben el akarja venni valaki a szabadságomat. Mindenkiét. Élvezni kell az érte való harcot, mert ez adja az élet élvezetét. Egy örömteli harc, amikor boldogan igent mondok arra, amit akarok és még boldogabban nemet arra, amit nem akarok.

Emellett meg kellene tanulnunk nem szenvedni. Persze előfordul, hogy el kell tűrni valami rosszat, például egy ostrom vagy háború idején. De sokszor egyáltalán nem szükséges. Miért tűrje el a feleség, hogy a férje szeretkezzen vele, amikor ő unatkozik, és csak arra gondol közben, hogy mikor lesz már vége? Miért nincs bátorsága azt mondani, hogy vagy csináljuk ezt másképp, vagy hagyjuk abba?

Adódhatnak olyan helyzetek, amikor az, amit éppen nagyon szeretnék, nem megvalósítható. Például amikor kicsi gyerekem van.

F. A.: Szeretetből lemondani valamiről vagy odaadni magam valakinek, az teljesen rendben van. Szabadon igenis odaadhatom magam a gyerekemnek, de félelemből vagy szerepjátszásból nem érdemes.  Aki szerepet játszik mint anya, nagyon boldogtalan lesz, mert leköti a gyerek, de aki szereti a gyerekét, az észre sem veszi a nehézségeket, vagy éppen tudja, hogy mennyi a kapacitása, és mert szereti a gyerekét, vigyáz magára, továbbá beszervez más családtagokat, barátokat, hogy a gyerek ott lehessen, ahol valakinek van energiája vele lenni.

Sokan félnek attól, hogy nem elég jó anyjai a gyerekeiknek.

F. A.: A szeretetnek az a karaktere, hogy sosem tökéletes. Mindig lehet jobban szeretni, mint ahogy most szeretek. Ehhez hozzá kell szokni. Winnicott mondta egyébként, hogy nem segít senkinek, ha jó anyát játszunk, mert a gyereknek egy tökéletlen, de valódi, spontán anya sokkal megfelelőbb, mint egy színészkedő. Az anya legyen önmaga, ez a legfontosabb, és ez nagyon felszabadító. A gyerek is meg tud bocsájtani a szüleinek, amikor nem tökéletesek, hiszen nem tökéletesnek kell lenni, hanem kommunikálni kell.

Neked sikerült megbocsátani a szüleidnek?

F. A.: Persze. Azt csinálták, amit tudtak. És ez mindig így van. Ha eljönnél hozzám, és elmondanád, mit tettek veled a szüleid, akkor komolyan együtt éreznék veled, és fontosnak is tartanám, hogy megsirasd mindazt a sérelmet, ami ért.

De ha később a szüleid is eljönnének hozzám, velük is együtt éreznék, hiszen valószínűleg ők is szenvedtek, nekik is voltak szüleik, és ha valahogy bántottak téged, akkor ők is bánták, mert nekik is fájt, hogy a veled való kapcsolat nem alakult jól. De egyvalami fontos: nem a te felelősséged az, hogy rosszul bántak veled. Ezért ők a felelősek. Mert a gyerek soha nem felelős.

Hogy tanulhatjuk meg jól szeretni a gyerekeinket?

F. A.: Ez elhatározás kérdése. Sokat segít, ha együtt vagyunk valakivel, aki ezt jól csinálja. Nekem nagyon jelentőségteljes volt az az év, amit a mesteremmel töltöttem. Jobb, ha tudjuk, hogy azt tanuljuk a szüleinktől, ahogy a világban vannak. Nem azt, amit mondanak. És a mi gyerekeink is ezt tanulják tőlünk.

(Forrás: http://anyamborogass.cafeblog.hu/2015/05/22/rossz-gyerek-nincs-rossz-iskola-van-interju-feldmar-andrassal/ )